Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

A tiszántúli történetírás a XVII. század végén

hol penig hozzá illendő foltokkal erősitgettettet másoktul is örömest vettem... De ha mit elfelejtettem "(vagy valakinek valami nem tetszik) "bocsánatot kérek. " E legutóbbi vallomásból arra lehet következtetni, hogy voltak Barthának irott elbeszélő forrásai is: más posztóján csak a munka az övé - mondja szűcsmester történetírónk. Vagyis ugyanazon módszerrel dolgozik, mint más korabeli történetíró: elővesz jó és hitelesnek tartott előadásokat, szóbeli értesítéseket, aktákat, okleveleket, s azokat összeszövi egy szöveggé. Barthának tehát van helyes, értelmes tudomása történetről, és arról, hogy minő eszközökkel lehet a multat megismerni, minő módon kell ez ismereteket elbeszéléssé alakítani. És van történetfilozófiája is, bármily egyszerű légyen is az. Mindenesetre, ha csak alsó osztályait végezte is a debreceni kollégiumnak, voltak nem lebecsülendő ismeretei, s emellett vele született és élettapasztalatokon megizmosodott értelmes, józan esze, Ítélete, átnézete a dolgokról. Lelkületét, gondolkodását, s ezért egyszerű történetfilozófiáját át meg áthatja kálvinista vallásos hite. A történetben (és az életben) mindenütt Isten kezét látja, kinek akaratában megnyugszik, irgalmában, hogy végre is jóra fordítja minden szenvedésünket, feltétlenül megbizik. Krónikája szövegét is azzal végzi, hogy "mindezek igy tetszettek Istennek, s véghez vitte. " Ehhez még befejező imát csatol. De Isten felé fordítja szemét városa helyzetének józan, reális mérlegelése is. Helyes politikai, stratégiai (katonai), társadalmi és gazdasági érzékkel jól látja Debrecen tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát, és már krónikája első mondatában megállapítja, hogy Debrecen "mezőben épült, erős kerités nélkül való, csak engedelmességhez ragaszkodó" város. Érzi Bartha azt is, hogy Debrecen kedvezőtlen földrajzi fekvéséhez, katonai védtelenségéhez járul még, hogy nem számíthat a magyar nemzet más csoportjaira sem: a méltóságos főrendek megvetnek minket, mondja, "vitézeinktől" (a magyar katonaságtól) "prédáitatunk", nem bizhatunk pénzünkben, jószágainkban sem, mert azoktól megfosztatunk. Hanem az egy Istenben. " (Előljáró beszélgetés. ) Tehát vallásossága mellett maguk a legreálisabb politikai-katonai-társadalmi-gazdasági meggondolások ls Isten felé irányítják gondolatait, mint egyetlen segitő felé, kibe vetett erős hite adja meg lelke nyugalmát, biztonságát. De Bartha egyébként is szeret filozofálgatni a történetről, s krónikájában itt-ott olvashatunk ilyes megjegyzéseket: "az egyenlő időközök emlékezetes és gyakorta egyenlő kimenetelű dolgot hoznának. " Melyre példa, hogy a világ teremtésétői a vízözön katasztrófájáig 1657 év telt el, a Krisztus utáni 1657. év pedig meghozta a nagy erdélyi katasztrófát, mit különben Újfalvi Imre iskolamester, mint már említettem, 1598-ban megjósolt. Vagy, a krónika előljáró beszélgetésében arról elmélkedik Bartha, Igazuk van-e azoknak, kik szerint a "községnek" jóléte a "fejedelmeknek, előljáró tiszteknek ékessége, és dicséreti... azon kösségnek nyomorúságára való jutása... oka az Fejedelmekre és elöljárókra vettessék, "ő ezekkel nem vitázik, csak azt szögezi ellenük, hogy minden Isten kezében van, s az ő akaratától függ jó, rossz egyaránt. Tehát az ő kálvinista fatalizmusa Isten világkormányzásával a politika és kormányzás irányitőit ls mentesíti a felelősségtől. Bartha krónikájából más hang csendül ki, mint kortársai, a nagyműveltségű erdélyi főurak, vagy nemesi és polgári kortörténet- és napló-, emlékiratirók Írásaiból. Nem mondható ugyan népi történetírónak, ismeretei is bővebbek, lelkülete műveltebb, gondolkodása emelkedettebb. De meg ő Debrecen polgári társadalmának színén álló jómódú iparos rétegnek tagja, s annak szempontja i, érdekei szerint itéli meg az eseményeket. Ha fáj is neki a magyar főrendek büszkesége, maga szintén megveti az alacsonyan állókat: gyülevész - különben magyar - katonák garázdálkodásait felpanaszolva, (1658-ban) felsóhajt: "a'kik szolgák voltak, azok uralkodtak. " Mégis a néphez közel férkőzött az ő krónikája: jó ötnegyed századdal halála után a Debreceni Kalendárium szerkesztői 1823-1829-ig 524