Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Az erdélyi magyar történetírás a XVII. század második felében

akar, s e szerencsétlen évtizedben, mellyel Bethlen behatóan foglalkozott, elviselhetetlen adókat sarcolt ki a szegény országból, csapataival végig raboltatta, égette azt, s még területi épségét sem tisztelte, a megszokott módszereket alkalmazva, melyek, mellesleg, emlékeztetnek szövetségese, XIV. Lajos terjeszkedési módszereire - a határvidék falvait, jobbágyait a már meghódolt területekhez csatolva át. A császár, Magyarország királya viszont nem segit, vagy segithet, ezt mutatja Kemény bukása és a későbbi események is. Bethlen szerint Erdélynek a törököt, ezt az embertelen, semmi eszköztől vissza nem riadó "pártfogót" semmiképpen sem szabad maga ellen ingerelnie, mindig hiven kell követni parancsait, tilalmait. De másfelől a császár és magyar király felé sem szabad ellenséges szándékot mutatni. Bármennyire együttérez is tehát Bethlen a magyarországi protestánsokkal s politikai okokból és vallásuk miatt Erdélybe menekült vezetőikkel, a török tilalma ellenére - ki nem akarja az 1664-ben a császárral kötött békét megszegni - nem ajánlja azok fegyveres megsegitését. Ellenezte Teleki Mihály elhamarkodott és kudarcba fult 1672. évi akcióját is. Hiszen a török sohasem engedné meg Magyarország és Erdély egy fő alatti egyesülését. a római császárról a Rerum Transsylvanicarum könyveiben, s még a História első fejezeteiben is a legnagyobb tisztelettel, sőt alázattal szól, pl. II. Rákóczi György végzetes lengyel háborújával kapcsolatban, melyet Bethlen is igen elitélt, igy emlékezik meg I. Lipót közbelépéséről: "Nec Sua Sacratissima Romana Imperatoria Maiestas... dedignata est" Szelepchényi György püspököt és kancellárt küldeni Rákóczihoz, hogy őt e kalandtól visszatartsa, de hiába: "trahebat jam suum fátum Principem maturabatque. Csak az 1666 óta szövögetett magyarországi összeesküvés, protestáns és politikai mozgalmak hatása alatt válik Bethlen mind ellenségesebbé az udvar iránt, hogy aztán a Históriát a "Domus Austriaca" elleni szenvedélyes vádirattal zárja le: keresztény olvasóm, e könyvecskémmel bizonyítom be szeretetemet irántad, "cum secus hac vice nequeam tibi prodesse", s igyekszem neked azzal használni, hogy világos dokumentumokkal feltárom a sok szerencsétlenséget, mely Magyarországot sújtja. Igy mutatom meg, hogy viselem el én, a "nativus Hungarus" e viszontagságokat. Igy valósággal mentegeti magát nemzettársai előtt: csak tollával segithet a magyar protestánsokon és politikai üldözötteken. Mert Bethlen igen óvatos, megfontolt, sőt agodalmaskodó politikus, aki nehezen tud dönteni, és szereti meghallgatni mások véleményét, a fontosabb, bonyolultabb ügyeket több tanácsos társai, sőt az országgyűlés elé terjeszteni. Idegenkedik a szélsőségektől, sőt a határozott állásfoglalásoktól is, s minden törökössége mellett keresi Erdély számára a protestáns fejedelmek barátságát. Mikor például Apaffy 1671. januárjában levéllel fordul Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedd emhez, hogy Eidély politikájáról tájékoztassa, Bethlen in extenso közli e levelet, és fájdalommal megjegyzi, hogy nem hiszi, hogy az alkalmatlan követ valóban eljuttatta azt a nagy választófejedelemhez. Es általában aggodalommal látja, hogy Erdély politikája nem ugy alakittatik, mint ahogy ő helyesnek vélné. Nagy keserűséggel ugy állítja fel Erdély külpolitikai helyzetének mérlegét, - az 1671. októberi gyulafejérvári országgyűlésen kialakult véleményként - hogy a magyar menekültek befogadásával elrontottuk a dolgunkat a császárral, elmulasztottuk a keresztény fejedelmek jóakaratának megnyerését, (fatali quodam torpore neglegeramus) a töröktől pedig a egnagyobb áldozatokkal sem tudtunk békét vásárolni. A belpolitikában Bethlen János a rendi szabadságok védelmezője, ellene van Apaffy személyes (abszolút), a tanácstól függetlenített vagy csak szűkebb kamarillával való kormányzásának, a valami rendi-arisztokratikus kormányzást szeretne, melyben a fejedelem tanácsosaival, elsősorban kancellárjával vezesse az ügyeket. Erősen kiemeli az országgyűlések szerepét, szerinte ezek hivatvák dönteni minden fontos kér465