Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből

Az erdélyi magyar történetírás a XVII. század második felében

A XVII. századi erdélyi magyar történetirásnak másik, még a XVI. századba visszanyúló, történetirástörténeti szempontból jelentéktelen, bár a modern történetkutatásnak jó forrásokat szolgáltató ága a gazdag emlékirat- és nap lő iroda lom. Nem véletlen, hogy az erősen művelődő erdélyiek, urak, nemesek, sőt még mesterségeket Uző városi polgáremberek is, éspedig nem csak a németek, napló- vagy emlékiratszeru feljegyzéseket készítettek, sokszor családi érdekből, vagy éppenséggel gazda sági céllal: számotadva a szerző családjában előfordult nevezetesebb eseményekről, vagy pláne vagyoni állapotáról. Országos érdekii események közül csak diplomáciai kiküldetések azok a mozzanatok, melyek a XVII. század második felében virágzott naplóirásnak témát és ösztönzést adtak, s ekkorról számos követi itinerárium, köztük konstantinápolyi útinapló maradt ránk, melyek jelentékeny részét teszik ki ez irodalomnak. De ezek is az iró - követ - magánélete történetébe vannak beleillesztve, nem Erdélyébe. Ezeket külön fejezetben, a magyarországi hasonló Írásművekkel együtt tárgyaljuk. Sajátságos, hogy a XVII. századi erdélyi-magyar kortörténetekben, különösen Bethlen Jánoséban, van valami hasonlóság ez emlékiratokhoz, és Szalay László találóan nevezte Bethlen Erdélyi történetét egy államférfi naplójának. Viszont Kemény János Önéletírását az emlékiratokhoz kell ugyan sorolnunk, mégis irőja politikai és történeti jelentősége ennek a műnek szinte a kortörténet jelentőségét adja. Nem valószínű, hogy Bethlen János ismerte volna az egykorú francia történeti memoár irodalmat, - még kevésbé, hogy Kemény - és igy meglepő, hogy a jellemzés, melyet a francia történetiráson ekkor is uralkodó memoár-történetirásről Fueter adott, ráillik Bethlen János, vagy akár Kemény János müveire is. Közvetlen hatásra azonban - ismétlem - nem gondolok. Emellett, Bethlen János a német, aktákra támaszkodó, azokkal bizonyító módszert követte apologetikus jellegű történetirásában, különösen müvei azon részeiben, melyek egészen publicisztikai jellegűek, mint a Rerum Hungaricarum Praefatio ad lectorem-je, vagy a História zárófejezete, mely a domus Austriaca elleni röpiratnak nevezhető. (II., pp. 466. sqq. ) Ahogy e történetírók sziwellélekkel ragaszkodtak a magyarság vérévé vált európai kulturához, gondolkodásuk, lelkületük a korabeli európai szellemiséggel rokon, s azt tekinti tanítómesterének, ugy müveik is az európai történetirodalommal mutat fel rokonságot, történetszemléletük, módszereik onnan vétettek. Történetszemlélet és módszer tekintetében a XVII. század második felében virágzott erdélyi magyar történetírás nem jelent haladást,: legjellemzőbb módszerét, a bőséges aktaközlést már Böjti Veres alkalmazta. Formailag azonban szakított a még Istvánffyn és Szamosközyn is uralkodó humanista - Liviusi - előadásmóddal: előadása realisztikusabb, egyszerűbb, s Bethlen János már Tacitust, a barokk történetírás mintaképét követi. Elbeszélő forrásaikat: más irók előadásait egyszerűen átírják, mint a századeleji irók is tették, sőt éppen abban látják munkájuk megbízhatóságának főkritériumát, hogy hiteles forrásaikhoz mit sem adtak hozzá a magukéból, pl. tartózkodtak az Ítélkezéstől a történeti alakok felett. Csak éppen - mint a századeleji irók is - az átvett elbeszélések közül igyekeztek kiválogatni a hiteleseket, vagyis - kortörténet irők lévén - a szavahihető szem- és fültanuk jelentésein alapulókat. Ebben igen lelkiismeretesek. Egyébként, mi mást tehettek volna erdélyi és általában magyar történetírók a XVII. században, melynek történetírását Ranke igy jellemezte: Manhatte sich noch nicht die Aufgabe gemacht, weder die Materialien in gleichartiger Vollständigkeit zu sammeln, (ez alól Szamosközy és részben Istvánffy kivételnek nevezhetők, mert igenis tudatosan törekedtek erre, ha nem is érték el teljesen, mig Böjti Veres kicsit egyoldalúan támaszkodott főképpen akták - és levelekre) was ohnehin 446