Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
Nadányi János
európaihoz szemlélte. Pedig ezek is összefüggésbe hozták a magyar életet az európaival. De, ismétlem, Nadányi messze Nyugaton, Hollandiában irt, sokévi külföldi tartózkodás és tanulmányok után, igy látóköre is tágabb, és részben másfelé irányulóbb is, mint az itthon irőké. Ahol teheti, a nyugati történeti irodalomra támaszkodik, annak a magyar történetre vonatkozó adatait nemcsak bőségesen kiaknázza, hanem a magyar Írásművek értesüléseivel szemben előnyben is részesiti. Igy, hogy csak a legfontosabbat említsem, ő vezeti be a magyar történetírásban Aventinnek, (Joh. Turmair, 1477-1534) a bajorok nagyhírű humanista történetírójának addig nálunk 7) ismeretlen bőséges előadását a X. sz. -i magyar kalandozásokról. Történetírásról, annak céljairól, módszereiről Nadányi rövid vallomásokat tesz Rhédeihez irt ajánlásában és , az olvasóhoz intézett előszavában. A történetíró, mondja, irja mindig a valóságot, - hiszen ennek megismerése a történetirás célja kerülje a meséket, és főképp kerülje a szenvedélyességet, érzelmességet. Mert nagy dolog történetet irni. Ezt Nadányi magán tapasztalta, hiszen az 1657-58 óta Erdélyre és az ő személyére és családjára szakadt háborús és politikai csapások hatása alatt, vallja, rajta magán is erőt vett a félelem s fájdalom, ugy, hogy feltevését, - a tiszta történeti valóság keresését - nem tudta müvében keresztülvinni. Ezt majd annak egy ujabb kiadásában remélte kijavíthatni. Igen őszinte, emberi beismerése ez a korlátoknak, melyek a történettudomány követelményeinek a gyakorlatban való megvalósithatását akadályozzák. 5) Heurisztikai elveit már inkább meg tudta valósítani: mert ha ajánlásában és előszavában ugy vallja, hogy igen sok forrást és irodalmi feldolgozást (sexcenti = igen sok) használt fel, elsősorban magyarokat, amennyire lehetett egykorúakat (fere coaevos), ugy valóban igen sok és az előadta eseményekkel egykorú, vagy az azokról szóló legrégibb irásmüből építette fel magyar történetét, de ezek mellett éppúgy az újkori s saját korabeli irodalomból is. Olykor forrásai egymással való összefüggéseit is> megfigyeli, anélkül azonban, hogy eredeti és leszármazott előadás, vagy későbbi feldolgozás között értékkülönbséget tenne. Egymás mellett idézi és egyformán használja pl. a hun történetre Priscos Rhetort és Callimachus Attiláját, Jordanest és Bonfinit, vagy a Thuróczyt kiiró Oláh Miklóst. Ha egy iró jó, szavahihető híreket ad, akkor Nadányi nem keresi többé, hogy azokat honnan vette, hogy hányad kézből dolgozott. Pedig ismeri a humanista történetirás nagy felfedezését: lehatolni a legeredetibb forrásokig, ajánlásában - ismétlem - büszke rá, hogy fere coaevi, lehetőleg egykorú Írókból merit, és szövegében is hivatkozik oculati testesekre. Es szép példáját adja eredeti és legjobban értesült forrásig való tudatos lehatolásnak, midőn az első keresztes hadak átvonulását beszéli el Magyarországon. Itt egyenest félreteszi az egyébként követett, bár nem sokra becsült, Bonfinit, mert ez "másképp meséli el mindezt", még fontosabb, hogy mellőzi még az annyira tisztelt, s Bonfininél hívebben követett Aventint, és Tyrusi Vilmost választja forrásul mint egykorú irót, s kit a magyar irók nem ismertek. Tyrusi Vilmost, kinek elbeszélése az első keresztes háborúról a XI. -XII. századi történetirás egyik legjelesebb alkotása. 9) Továbbá: II. István balkáni háborúira - megint Bonfini helyes mellőzésével - Cinnamosból merit, "qui rebus interfuit", s helyesen referálja az eseményeket, noha ellensége a magyarnak. 1 0) De máshol is erősen merit a bizánci Írókból. A tatárdulásnál, hol elbeszéli a tatárok eredetét, Piano Carpini, Marco Polo és Rubruquis a forrásai. ^ 1) A török történethez érve felvonultatja a török forrásokat is, előnyt adva ezeknek még a bizánciak előtt is, vagy megerősítve őket ezekkel. 1 2) — És van érzéke Nadányinak történeti kritika iránt is. O is azok mellé áll, kik 426
