Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
Nagybátonyi Ráttkay György
nek annyi hires hőse van, mondja, s e hősöknek annyi történetírója, csak ez a mi "tam ampia natio"-nk fosztatik meg e dicsőségtől. Pedig vannak képzett, müveit férfiaink, de ezek folytonos tétlenségben zsibbadnak (jugi tarnen torpere otio), amiért őseink hibásak, hogy az ő történetük emlékét mélységes feledésbe meritették. Annál nehezebb ezért az én munkám, vallja, mert miként Bonfini mondta: a szlávok tetteit inkább az öreg emberektől tudhatjuk meg, semmint Íróinktól. 7) Tehát e vallomásai szerint Ráttkayt nacionalizmusa: illyr (horvát) nemzete iránti szeretete és a törekvés, feltárni annak ősi dicsőségét, vezette történetírásra. De ösztönzi irői tehetsége: Geniusa, tudományszeretete is. 8) Tudja, hogy ő az első horvát történetíró (aminthogy az is volt, mert hiszen a Presbiter Diocleas, meg a dalmát Spalatoi Tamás nem számíthatók ide), s tudatában van annak is, hogy megvannak benne a képességek, melyekkel a történetirónak, szerinte, rendelkeznie kell: már érettebb korú és tapasztalt, müveit, olvasott, tanult ember. Nagy és kitartó munkával gyűjtötte egybe és dolgozta fel történetét, és abban a teljes igazság feltárására törekedett. 10) Most honfi- és rendtársai Ítélete alá! bocsátja müvét, ezektől várva védelmet az irigyek és gyűlölködők támadásai ellen, kik mihelyt valaki valamely, az utódok javára szolgáló és dicséretre méltó dologba kezd, azonnal lefékezik. Ennyire megromlott az élet a mi szerencsétlen századunkban. Ráttkay a dalmát-, szlavón- és horvátországi királyok és bánok emlékét kivánja megörökíteni. Első fejezeteiben a, szerinte, dalmát-horvát-szlavón őstörténetben tulajdonképpen az Illyria ókori provincia területén lakó, és az ókori meg középkori irodalomban illyrnek nevezett népek történetét irta meg. Mert ő horvát-szlavónnak (kora nyelvhasználatában illyrnek) tekinti mindazon népeket, melyek valaha is e területeken laktak, s illyr néven neveztettek. Ezért kezdődik az ő horvát története már a Krisztus előtti időkkel, sőt egyenest a vizözönnel, minthogy, vallja, egyházi és világi íróknál azt olvasta, hogy Jafet fiai alapították meg a szláv nyelvet, (p. 17. ) Másfelől Appianustól ugy tudta, hogy Illyria Polyphemos fiától, Illyrustől nyerte nevét. (p. 18. ) Igy fonódnak egybe irónk bibliai és görög-római mythologiai ismeretei, s alakítanak ki nacionalista horvát eredetmondát. Anélkül, hogy felemlítené a sulávok VII. századi bevándorlását mai balkáni lakhelyeikre, felviszi ily értelemben vett illyr történetét a maga napjaiig, 1651-ig. Első könyvében a legrégibb időket tárgyalja - a vizözöntől a kereszténységnek Illyriába valő behatolásáig, mely szerinte Szent Pál apostol illyriái térítésével kezdődött -, a 2. könyvben a keresztény kort Szent Lászlóig, a 3. -ban Szent Lászlótól, illetőleg a magyar szent koronához való csatlakozástól - Ráttkay különben sohasem nevezi koronánkat szentnek - Mohácsig, s a kettős királyválasztásig. A 4. könyvben a XVI. század eseményeit beszéli el, az "invictissima domus Austrica"ből származó királyok alatt 1616-ig, az 5. -ben a II. Ferdinánd trónralépésétől 1651-ig történteket. Az egész mü (az 1772. évi bécsi kiadás szerint számított) összesen 247. lapjából 122-őt tesz ki a három első könyv, 124-et a XVI. század és a XVII. század első fele, ebből is az 1616-től 1651-ig terjedő éveket felölelő 5. könyv egymaga 75 lapot. Vagyis Ráttkay munkájában a súlypontot a legújabb másfél századra helyezi, erre vannak legjobb és legbővebb forrásai is. /A maga korára maga is jó forrása a modern történetkutatásnak. / Ráttkay története - leszámítva a már emiitett legrégibb időket - mintegy a VIII.IX. századokig, mikortól kezdve horvát királyok felbukkannak, vagyis mig az "illyr" néven emlegetett népe k történetét adja - tulajdonképpen egyes személyek története: a királyoké, bánoké és főrangú horvát uraké, köztük olyanoké is, kiket mi magyarok a magunkéinak tudunk, épp a két Zrínyié, a hősé, a költőé, vagy az Erdődyeké és másoké. Emellett Ráttkay memóriája legfőképpen hadtörténetet ad: a horvát végeken minden békekötés ellenére állandóan villogó harcoknak rajzát, kiegészítve azt e harcok részt417
