Bartoniek Emma: Fejezetek a XVI–XVII. századi magyarországi történetírás történetéből
A magyar történetírás a humanizmus, a mohácsi vész és a török megszállás hatása alatt
ée afrikai kalandozásáról, "Miramammona marokkói szultán" ellen: "Id tarnen pro comperto affirmare non ausim," mert, mondja helyesen, ekkor Galliában, Aquitániában és Hispániában a nyugati gótok uralkodtak. Itt tehát megint, ha nem is eredeti forrásokkal ellenőrzi mintáját, de legalább a leghitelesebb, akkor modern tudományos eredményekkel. Ebben azonban nem elég következetes, ezek az ellenőrzések inkább ötletszeillek, oly eseményeknél vagy állapotok rajzában, melyeket Oláh jobb helyekről: eredetibb forrásokból vagy megbízhatóbb modern (XVI. sz. eleji) feldolgozásokból is ismert. Ugy látszik, legjobbnak a legfrisebb feldolgozást, a legújabb irodalmat látja: Sabellicust követi, ennek mintájára a valamivel régibb, de alaposabb Biondo helyett. Hogy ennek forrásaira, vagy más lehetőleg eredeti forrásra menjen le, - mint Thurőczyval szemben a "dán krónikával" tette - arra Oláh nem gondolt. Attila hadjárataiba betoldott gót történeti részleteket - itt-ott még Callimachus Attilájából is, 1 6) és nagy szónoklatokat - saját fantáziájából. Egyébként itt is hu marad Thuróczyhoz, kit azonban itt-ott kritizál, megint a "verisimilitas" szerint: Attila nem hódithatta meg Toulouse-t, mert ez a Pyrenaeusok alatt fekszik, mely kiesett Attila útjából. (At. c. IX., §. 9. ) Szent Oroslya és a 11,000 szűz martyriumát "scripto históriáé ecclesiasticae" nyomán irja le, lényegében a Legenda aureával egyezően. De "több iróra" is hivatkozik, mint akikből nem lehet megállapítani ennek a "neces"-nek, öldöklésnek időpontját, s ezért Thuróczyt követi, mert amit ez mond "creditu non absurdum est. " (At. c. II. §. 4. ) Es Thuróczy adatait fogadja el Buda megöletése kérdésében is (At. c. II. §. 11. ) anélkül, hogy okát adná, miért teszi ezt. A XVI. fejezetben Jordanesre hivatkozik, de valószínűleg Bonfiniból irta ki ezt a helyet, (D.I. L. VII. -1773- pp. 81-88. ) hogy ti. Attila cselképpen Marcianus görög császárt fenyegette támadással, mig a valóságban Trasimund ellen ment, azonban vereséget szenvedett. Attila halála événél hivatkozik Sigebertus Gemblacensisre és Eusebius folytatására: Evagriusra (431-594 évek) (c. XVI., §. 16.), de itt is Thuróczynak ad igazat . Cáfolja Sabellicus adatát Attila életkorára is, és valószínűbbnek tartja Thuróczy véleményét a 124. évről, amihez felsorakoztatja ismét Sigebertet és Eusebius folytatását is, és pontos számtani művelettel igazolja Thuróczyt. A záró fejezetet (At., c. XVIII. ) a székelyeknek szentelte, s itt is Thuróczyt követi, csak részletesebb annál, és megemlékezik a székelyek társadalmi szervezetéről és "libertás"-aikról. Attila története végére érve Oláh belefáradt a történetírásba, s Attila halálánál abbahagyta tervezett nagy magyar történetét, mely a továbbiakban sem igen lett volna úgysem más, mint Thuróczy átírása, esetleg Bonfini és más feldolgozások segitségül hivásával. Valószínűleg a későbbi időkre is beledolgozta volna Oláh is az egykorú európai eseményeket a magyar történetbe, mint Attila történetébe a gótokét, s mint azt Bonfini is tette. Hogy saját kora történetét nem irta meg az azonban igen nagy veszteség történetírásunkra. Oláh tehát nem önálló történetkutatő egyéniség, hanem csak igen jól iró, könynyen olvasható történet író . Módszertanilag, kritikában, források felkutatásában, kiválasztásában és használatában sem ujat nem hoz, sem alaposabban munkát nem végzett: nem dolgozta fel alaposabban a már ismert történeti anyagot. A "valószínűség" szerint ugyan itt-ott megrostálja mintáit, de következetesen nem alkalmaz kritikát, forrásérzéke nem kifogástalan s igen kevés iróra támaszkodik, bár a "dán krónikára" hivatkoztában, meg hogy Attila idejében nem a "marokkői szultán!' uralkodott Aquitániában és Hispániában, hanem nyugati gót királyok, ebben igen értékes lépést tesz a legjobb források vagy legalábbis a leghelyesebb modern kutatási eredmények felkutatása és értékesítése felé. 30
