Fülep Lajos levelezése VI.

Levelek

2 Garas Klára (ld. 2097/8.) Magyarországi barokk festészet I. Magyarországi festészet a XVII. században. Bp. 1953. Akadémiai Kiadó c. munkájáról van szó. A kötet szerkesztője FL, lektorai Pigler Andor, Pogány Ö. Gábor és Heckenast Gusztáv voltak. Garas Klára e művel szerezte meg a kandidátusi fokozatot 1955. II. 7-én. A bírálóbizottság elnöke FL volt. 3 FL ekkor még azt tervezte, hogy előszót ír Garas Klára könyvéhez. Erre vall a hagyatékában fennmaradt „Prefazione al libro di Garas" szövegű feljegyzés (MTAKK Ms 4596/38.), valamint az itt közölt cím nélküli kézirat előtt a papíron fent olvasható utasítás: „Betűszerinti szedést kérek! Korrektúra levonatot. F.[ülep] L.[ajos]" amelyet eszerint megjelenésre szánt, nem pedig szerkesztői véleménynek készült. Szövege a következő: „Garas Klára könyve a magyarországi művészet kevéssé és rosszul ismert korszakának festészetéről szól. A kor az ország történetének az előző századdal együtt legszomorúbb kora: a török hódoltság, a háromfelé szakadás, az elnyomatás, örökös hadakozás, a kulturális javak s a nép pusztításának ideje. Más országokban is voltak akkor külső és belső háborúk, de semmi se hasonlítható ahhoz, ami nálunk történt, csaknem két századig. Gondoljunk csak arra - s talán ez a legnyilvánvalóbb, ma is közvetlen látható mértéke a különbségnek -, hogy másutt a kor épületei nagyrészt még állnak, élnek, mert használódnak, utcák, terek, városnegyedek, sőt városok, ha megfogyva vagy megtoldva, részeiben meg is változva, megvannak, s aki meg akarja ismerni a kor kultúráját, művészetét, gyönyörködni akar benne, nincs leírásokra, papíron elképzelt rekonstrukciókra, korabeli metszetekre, levéltári adatokra utalva — besétálhat az élő eredetibe, benne lakhat, szemlélődhet kedve szerint; s gondoljunk viszont arra, hogy - s ez a rész az egész helyett - az előző időszak nagyszerűségéből, Mátyás király Európa-szerte bizonyára méltán híres palotájából és műkincseiből mi maradt: a fundamentumok falai és néhány szekérnyi töredék, amiből a szakember se tud képet alkotni, nemhogy a laikus. A kor rettentően sokat pusztított a meglévőből, és keservesen kevés új értéket produkált. De mégis produkált. Garas Klára könyvének fő érdeme, hogy ezt bemutatja. A kevésből is aránylag keveset ismert eddig müvészettörténelmünk, s így aztán könnyen kialakult az a nézet, hogy a kor művészetileg merő negatívum, tátongó üresség a történeti folyamatban, utána mindent elölről kellett kezdeni. Ahogy azonban a történelemben nem szokott ugrás lenni, úgy szakadás se. Ezt látjuk itt is igazoltan - a pusztítás csaknem teljes volt, hozzáképest a produkció, különösen minőségben kicsiny, a történeti folyamat mégse szakadt meg, a kultúra, benne a művészet, ha akármilyen kínban, bajban, alig pihegve, de tovább élt, s ha nem fennlobogó fáklyát, a sötétben makacsul világító mécsest őrzött és adott át az utódnak nagyobb láng gyújtására. Ha jobb sorsú országokéval hasonlítjuk össze, akkor persze szinte semmi, hiszen ez Rubens, Rembrandt, Velazquez s a nagy általános virágzás kora odakint; nekünk mégis sokkal több a semminél, sőt úgy ahogy van, szegénységében is igen becses, mert a nemzet letiport, de megszakítatlan szellemi életéről, kiirthatatlan igényeiről, a korral haladni törekvéséről ad hírt, még ha a mívesek jó része idegen volt is. A szó első, nem metaforikus értelmében tehát hézagot pótol ez a könyv, megmutatja - legalábbis a festészetben - amiről azt hittük, nincsen. Hiánya viszont, hogy csak a festészetben mutatja meg. Holott a kor művészetéről, magáról a festészetről se kaphatunk hű képet a többi művészeti ág és az anyagi kultúra ismerete nélkül. Ez azonban olyan hiány, amiről a könyv szerzője nem tehet, tudományunk közös mulasztása, s csak közös munka fogja megszüntetni. Ez a munka már meg is kezdődött, s folyik, a művészettörténeti munkaközösség már dolgozik rajta Akadémiánk ügyeletével és irányításával. A munkának régibb eredetű, még egyéni kezdeményű, de már a közösségiből is egyet-mást felhasználó, s most már az egészbe bele növő és benne tovább ható része ez a könyv. Hiányának a közösségi munka eredményében, a tervezett magyarországi nagy művészettörténelemben kell majd pótlódnia. Szintúgy másik hiányának is, munka közben, és a közösség, de még nagyobb közösség segítségével. A könyv eredeti kutatás, sok és alapos munka, megbízható szakmai tudás gyümölcse, igyekszik a történelmi materializmus módszerével föltárni és egybe fogni az adatokat, de bizony az általános elvi, a tágabb történeti s a szorosabban tárgyi részek még mozaikszerűen vannak összerakva (gyakran a művészettörténeti anyag rovására), hiányzik az egybe-látás, különösen a kornak magának a műtárgyak analízisében való kibontakoztatása, és bizony a módszer alkalmazása se mindenütt kifogástalan. Tipikus példája tehát átmeneti időnk tudományának, különösen a művészettörténelminek. Mégis, ebben a felemás formájában is hasznos a megjelenése. Nem várhatunk addig, 87