Fülep Lajos levelezése I.

Levelek

leöntöttek volna. Én mint az idősebb ember mégis csak megvárhattam volna, hogy inkább kérdez, mint kvázi vádol. Végre is nem lett volna oly nagy szerencsétlenség, ha Lukács azt írja nekem, így meg így áll a dolog, most mit csináljunk sat.föbbi] sat.[öbbi] Azt a levelet különben én is csak egyetlen egyszer olvastam el, - félek tőle, de alkalom adtán meg fogom Önnek mutatni - de Lukács ott elég világosan kifejti, hogy mi nem dolgozhatunk együtt, ennél a lapnál. Várjon, előkeresem a levelet. Miután kifejti benne, hogy az Önök folyóirata erősen és szándékosan egyoldalú és metafizikai volna, azt mondja: „Tanár úr egész közel áll - tudom - beszélgetéseinkből és írásaiból - a mi álláspontunkhoz és - azt is tudom - szimpatizál vele. Hogy azonban mi most egy folyóiratban részt vegyünk, kellene, hogy az határozottan [A lap alján: Lukács húzta alá!] ezt az álláspontot képviselje, különben csak arról van szó, hogy még egy hely van, ahová írni lehet." Megjegyzem, hogy Lukács levelében igen szimpatikusán érintett, hogy Önnel a végsőkig szolidárisnak vallja magát és nem kell mondanom, hogy a levél hangja uriasan finom, de ugy-e bár az idézett sorokból és az előbbiekből azt kell kiolvasnom, hogy „Ön pedig nem kell nekünk. Ezt a folyóiratot mi akarjuk csinálni. Nekünk van elsőségünk." A levél utolsó sorai: „Abban a biztos reményben, hogy tanár úr őszinteségemet és szókimondásomat nem fogja rossz néven venni..." Ez a levél szándékát is eléggé jelzi. Még egyszer mondom, a levél hangja kifogástalan. De én a levélből mégis megtudtam, amit megtudtam. Ön azt mondja, hogy Ön nem felelős Lukács leveléért, aki nem is hárítja át senkire ezt a felelősséget. Tökéletesen igaz. (Mellesleg megjegyzem, hogy Lukács, miután előbbi levelében az együttdolgozásra nézve az idézett sorokat írta, most azt írja: „most miután Fülep levele megadta nekem a jogot arra, hogy bszéljek, elmondon azt, amit már oly régen akartam mondani: kéri tanár urat, tartson velünk abban a kezdelemben, amit most kezdeni akarunk.") De én azt se tudtam, hogy az Ön folyóirata filozófiai folyóirat lesz. Nem kellett-e különösnek tartanom, hogy Ön ily tervet forgat a fejében és soha egy szót sem szól nekem. Mi ez? Ön azt írja levelében - és ez engem nagyon meglepett, mert én már régebb idő óta űzöm ezt a praxist - „senki sem tudja milyen alázatos vagyok, amikor magammal szemben vagyok" (Tartok tőle, hogy Lukács ezt az érzést soha sem ismerte és nem is fogja ismerni. Boldog ember!) És ezekután Ön mégsem érzi, hogy az Önök levelei mily benyomást tettek rám? Vagy igazán akarja, hogy részletezzem? Olyan érzésem támadt, mint Solness mesternek.

2 És mondottam magamban: Lukács csak valamivel tudatosabb, mert általában nagyon tudatos; Fülep pedig naivabb. Én nyilván egészen más síkban fekszem, mint Lukács, Zalai Béla, Hevesi Sándor és Szilasi Vilmos. Én a múlt vagyok. Háláról pedig ne beszéljünk. Ugy-e bár egyetértünk abban, hogy a hála valami entrée, surrogatum, kapu. Magában kietlen hely, ahol nem lehet tartózkodni. De ha elvisz a szeretethez, a bizalomhoz, az egyesüléshez, akkor nagyszerű. Én kötelességtudó ember vagyok. Mikor Lukács művét

3 megbíráltam, nem azért dicsértem, mert le akartam a szerzőjét kötelezni. Ugy-e ez magától értetődik? Most megfizettessem ezt magamnak. Ez mégis csak undok volna. Mondja kérem, mit kezdjek a hálával? Pihenjek rajta? Vagy uzsorakamatnak követeljem? Hálából szerethetek. De hálából nem tagadhatom meg meggyőződésemet. Ön is háláról ír. Vigye az ördög a hálát. Mit tettem? kiadtam az Ön könyvét?

4 De hiszen a könyv jó. Mondok Önnek egy esetet. Egyszer szerkesztettem egy tanügyi folyóiratot.

5 Jő hozzám egy ember és hoz egy bírálatot egy magyar iskolai Telikiadásról. Különös körülmények játszottak közre. Az a Teli-kiadás ocsmány tett volt 201