Fülep Lajos levelezése I.

Levelek

nultam, megismerkedtem a világirodalomnak egy óriási birodalmával s örökké fejlesztett kritikai érzékem, mely ugyan sokszor megzavarta naiv élvezetemet, meglehetős büszkeségem. (Ne lepje meg, hogy így írok magamról: hosszas, bizalmas érintkezésem „én" úrral elég jó viszonyt teremtett közöttünk s tartozom neki egy kis udvariassággal.) Reviczky hatása, mely könyvén feltétlenül megérződik, nem szálka a szememben: még nem viselek pápaszemet, s nem keresem, hogy melyik szó kinek a hatása alatt íródott le. A szabad egyéniség forradalmára vagyok, s tudom, hogy a kifejlődés, a fejlődő egyéniség az erősebb talentumoknál hogy használja fel az úgynevezett „hatásokat". Nagyobb baj azonban, hogy egyénisége még nem járja mindenütt a helyes utat, hogy miért, csak erre akarok néhol rámutatni, nem oktatásul, csak figyelmeztetésként, de persze saját belátására való hivatkozással, amely utóvégre is szent előttem, mint ahogy mástól megkövetelem, hogy az enyém az legyen. Egyszerűsége, az ön megfizethetetlen művészi kincse, amelyért ugyancsak irigyelhetik önt budapesti „kollegái", a Csergő Hugók

6 és Pásztor Árpádok,

7 néhol simplaság s hangulatos szóismétlés csak, leplezetlen szándék anélkül hogy művészi lenne. S művészietlennek lenni olyan bűn, mint ha az ember önmagát lopja meg, megrabolja egy értékes kincsétől s azt a Dunába dobja. A természetes fordulat, a nyelvbeli ötlet és a tömörség művészete az egyszerűségnek ama kövei, melyekből a régi mesterek építgettek. Nemcsak a poéták, hanem egy Pázmány, akinek a nyelvéhez visszajárni többet ér száz modern író ismereténél. Az egyszerűségnek a nyelv óriási készségével való kezelését tőle tanulhatja meg minden ember, mint ahogy d'Annunzio,

8 ez a különben hülye és szellemileg perverz úr verseiben a legfinomabb hatásokat, a legmélyebb érzéseket tudja megütni a régi nyelv, a Dante nyelvének óriási ismeretével. Tehetségének irányában van valami az újabb franciáknak s a parnassienoknak, Leconte de Lisle-nek

9 naturalismusából, egy képnek művészi fölfogása, amit a szem felfog s amit a lélek érez, anélkül hogy sokat gondolkodna. Igazolásomra fölhozom Uli című versét, amely a legszebb valamennyi között, amelyben nincs semmi hasonlat, amely csupa keresetlen báj, a tényekből áradó melancholia, mikor nem a versben és a szavakban van a hatás, hanem abban a képben, amely az ember lelkében föltámad olvasása közben. Művészete itt nyilatkozik legtisztábban, a maga szűzi zavartalanságában, s olyan élvezetet szerzett nekem, amelyért örökre hálás kell, hogy legyek. Hajnal című versében a hasonlat, amellett, hogy értékes, természetesen megy át, s nem azért van, hogy az utolsó strófában csattanjon valami, akármi is legyen az, még ha pofon is - az olvasó képén. - Lelkemben ép így foszlik egy Rég stb. 3. strófa Káprázat. Oly művészi értékű - ami fő, némileg új, eredeti felfogású kép, mint a Lili. De olvassa csak el a sablonos s csak a hatás kedvéért hozzáírt utolsó stròfe nélkül, meglátja, mennyivel szebb és kerekebb. Ennek a négy sornak absolute semmi köze a többihez. Ezekben nemcsak a megírás, hanem a téma is egyszerű: hogy akar ön egyszerűen feldolgozni komplikált és lehetetlen hasonlatokat, amelyek oly gyakoriak? Később szólok róluk. Előre jelzem azonban, hogy azokon csakugyan erősen érzik modern poétáknak a hatása, pedig azoktól nem szabad eltanulnia semmit, mert azok, még frissek lévén, megéreztetik hatásukat az érzésén, s magukévá teszik az embert. A Nusó ciklusban, amely erős bizonysága a pittoreszk dolgok iránt való művészi lírai érzékének, minden epikai képesség nélkül (nem ellentmondás, hogy ön erős lírai tehetség s a kisebb elbeszélőknek látszó képekben megírt történeteknek - Lili - a művésze. Petőfi 17