Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
a „téma" és „forma" kérdése mozgott s jórészt ma is mozog (elméletekben s a mai művészetben), jóval mélyebbre nyúlva kell megragadnunk, hogy egyrészt erőlködéseink meddőségének okai, másrészt a művészetnek a szellem egyeteméhez való viszonya kellően megvilágosodjanak. Hiszen a l'art pour l'art esztétizmusa is elismeri esetenként, hogy a művészi megformálásnak vannak „témái" is - de csak a régi művészetben! - , s hogy ez vagy az a kép vagy szobor csakugyan mondani is akar valamit festett vagy csiszolt felületén túl. De meghaladott álláspontnak, a „témát" ballasztnak tekinti, melytől a művészet, végre is, szerencsére megszabadult. Az a kérdés, a művészetnek és a világnézetnek viszonya, mely a koncedált műalkotásokban mutatkozik, csakugyan ideiglenes-e, s idejét múlhatja-e, vagy pedig hozzátartozik a művészet, legalábbis minden nagy művészet lényegéhez? Több módon lehet választ találni reá: tisztán művészetfilozófiai, történetfilozófiai és szellemtörténeti módon. Ez utóbbinak módszerével szerzett szempontokból akarom a kérdést itt-ott megérinteni, mert ezúttal nem lehet többet. Csak szempontok adása és ujjmutatás - ennyi és nem több tehát, ami e rövid írásnak feladata lehet, s lehet, hogy ezek is oly egyszerűek és igénytelenek, hogy már szinte truizmusok. De a mai helyzet mégis az, hogy még mindig szükség van rájuk, s különösen abból a végső, minden sugarat egybegyűjtő s magán átbocsátó szempontból, mely - hiányánál fogva - ma oly égetően aktuális: a művészet és világnézet egymásba ágyaltságának szempontjából. I. Köztudomású, hogy a görög tragikus költő nem maga találta ki „témáit". Az irodalomtörténeti kutatás pontról pontra ki tudja mutatni, hogy ez vagy az a motívum honnan való, s ahol nem sikerül, azt mondja, a mítosznak valamelyik nekünk ismeretlen és kinyomozhatatlan változatával van dolgunk, s a legritkább esetben folyamodik az eltérés magyarázatáért a költő kitaláló fantáziájához. A téma nemcsak az események, hanem maga az emberek sorsát igazgató végzet, s maguk az emberek is, kiket a színpadon látunk. Szóval: a végzetet, a végzet belenyúlását az emberi életbe s az embereket: Héraklést, Oidipost, Antigonét, Elektrát, Ajaxot stb. a görög költő nem maga találja ki, hanem - valamilyen fokig - készen találja meg a görög mítoszban és hagyományban. Ha pedig a tragédiának ezek a szereplői: végzet, emberi sors és emberek, valamilyen fokig már készen vannak, mikor a költő témául fogadja, akkor valamilyen fokig már az is készen adódik, hogy ilyen és ilyen jellemű embereknek az illető körülmények közt hogyan kell gondolkozniok, érezniök, beszélniük. A költő természetesen nem olyan módon kapja készen mindezt a hagyományból, hogy némi változtatással másolhatja belőle - hanem az őt környező életet s az önnön életét, gondolkozását és érzésvilágát átható felfogás, „világnézet" alakjában, melynek azok a tragédiahősök mintegy megszemélyesítői és kifejezői. Hogy ez mit jelent, akkor értjük meg igazán, ha akár a görögségnek egyik korszakát másikkal, akár a görögöt más népeknek tragédiaköltészetével vetjük egybe. Akkor kiderül, hogy a tragédiának aischylosi „tartalma" egészen más, mint, mondjuk, az euripidesi vagy valamelyik újkori, még ha ugyanaz is a cselekményük, ugyanazokkal a szereplőkkel. Éspedig más nemcsak némely jelentéktelenebb vonására, hanem leglényegére: más bennük maga a végzet, s mások maguk az emberek is, noha a nevük azonos. 228
