Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
konstrukció, amelyet mind szellemi, mind politikai téren valaha látott az emberiség. Olyan, amilyen csak az örökkévalóság egyoldalú gondolatára épülhet, s kell is, hogy épüljön. Nagy ideának méltó nagy alkotása. De az idea, éppen azért, mert teremtő, alkotó idea volt, tehát történelmi életet élt, magában hordozta az ellentmondást önmagával. Örökkévalónak lenni és változni, mozdulatlannak lenni és alkotni, az idő fölé emelkedni és történelmet csinálni csak a tudat egyoldalúságában lehet. Amint fölébred másik oldala, megváltozik a világ képe, új fejezet indul meg életében új problémákkal és új feladatokkal. Éppen az, ami azelőtt magától értetődő volt, az időfölöttinek viszonya az időhöz, válik most problémává. Újra kell gondolni az egész múltat, újra kell formulázni az örökkévalónak s az időnek fogalmát, s meg kell találni egyiknek is, másiknak is jelentőségét a múltban és a jelenben. A reformáció kezdte el, s ez a folyamat tart még ma is. Örök reformáció nyílt meg vele a filozófiai világnézet terén, mely mindig új és új képleteket teremt; hasonlóan minden tudomány elméletének terén. Maga a reformáció nem itt vetette fel, nem a filozófiában s nem a tudományokban, hanem a maga sajátos terén, a valláséban. De épp ez volt föllépésében a döntő s a szellemi élet többi terére elhatározó, hogy a legmélyebb rétegbe, a mozdulatlan örökkévalóságnak mintegy a szimbólumába, a legféltettebben őrzött tenger sima tükrébe vetette bele a maga kövét. Ennek a hullámai gyűrűztek át más tengerekre, s indították mozgásra az egész szellemi életet. A reformációval egyidejűleg föllépő másik tényező, melynek oly nagy szerepe van a modern világ kialakításában, a természettudomány egymagában nem lett volna erre elegendő. Mert a természettudomány olyan princípiummal lépett föl, amely megint csak kizárta az időnek fogalmát: a természeti törvényével matematikai formában. A szellemi élet másik oldalát s ezzel teljességét, s a teljességnek dinamikáját a reformáció hozta meg. Hogy mennyire volt világos benne ez a gondolat, mennyire nem, mennyire segítette a filozófia és a tudományok, s mily hamar átvették tőle a vezető szerepet, míg ő maga egyre jobban megmerevedett, mennyire új formában kapta vissza a maga gondolatát a filozófiától s a tudományoktól, s mennyire köszönheti nekik újraéledését ő, aki valamikor életre segítette őket - ez a szellemi történet kutatásának kérdése, s nem ide tartozik. Elég a tény tudata s a reá való utalás. Ezért joga és kötelessége a reformációnak ünnepelnie, mert nem négyszáz kalendáriumi évet, nemcsak négyszáz évi küzdelmes és dicsőséges történelmet ünnepel, hanem üli magának a történelem ideájának ünnepét, melyet ő hozott. S így már se nem sok, se nem kevés az a négyszáz esztendő - mindegy, hogy mennyi. Csak egy perc? Az a fő, hogy idő, az a fő, hogy történelem, amikor az időnek és történelemnek elvét valljuk és ünnepeljük. A reformáció azzal a paradoxonnal lépett föl, mely kiirthatatlanul ott van a filozófia és a művészetek alapjában is: az örökkévalóság és az idő korrelációjának, kölcsönösségének gondolatával. Milyen viszonyban van ez a kettő egymással? Hogy lehet az idea örök s mégis története van? Hogy lehet a művészi forma örök s mégis fejlődésnek alávetett? Hogy lehet a kinyilatkoztatás örök s fokonkint teljesedő? Egyáltalán össze lehet-e egyeztetni e két ellentétet? Nem zárja-e ki egymást teljesen e két homlokegyenest ellenkező elv: örökkévalóság és idő? A reformáció nem filozófiai spekuláció, hanem hitvallás lévén, mind a két oldalt egyszerre és egyforma erővel magáévá tette. Összeegyeztethető-e vagy nem, mind a kettőre szüksége 33