Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

világ szeme elé a népnek lelkét-szellemét. Ez a lélek nem mély, nem merül el az élet s az istenség örök misztériumaiba, inkább a világ szépségeit keresi; ez a szellem nem teoretikus, az ideák látásának görög értelmében, nem „látja" a nagy problémákat, nem lendül át egészen az empíriából a metafizika szférájába, inkább csak átnyúlkál oda már régen megnyitott nyílásokon, lehúzza a már megformált problémákat a maga földhöz tapadt racionalizmusának szintjére, és józan, világos, éles ésszel, szellemesen értekezik róluk nemesebb elmejátékképpen. S a vásznakon világos, éles kontúrokkal, a rajz átlátszó tisztaságában firenzei lányok és asszonyok divatos viseletben vagy mezítelenül, hol mint Madonnák, hol mint Venusok jelennek meg, az inkarnáció nagy titka kedélyes családi jelenetek, a kereszt misztériuma ekvilibrista

1 és perspektivikus mutatványok ürügyéül szolgál. A hősi nagy ideálok is eltűntek már, a lovagiság életre-halálra eszméi és erkölcsei. De a költők citerázó stanzákban zengik a Lorenzók és Giulianók hőstetteit, a humanisták tudományos összehasonlításokat tesznek, pontos idézetekkel, az ő tornajátékaik meg Achilles vagy Caesar tettei között. Ha vannak hősei ennek a hősietlen, lovagiságról ábrándozó polgárságnak, ők azok - a humanisták. Az új nagyhatalom, a közvélemény urai és szolgái; a szellem arisztokratái, akik fölötte állónak tartják magukat a fejedelmeknek, mert ők örökítik meg nevüket az utókor számára, osztván nekik örök gyalázatot vagy dicsőséget. Szelíd, csöndes kutatók és tudósok soraiból, titkári hivatalok homályából egyszerre vagy egymás után, mint a sűrű veszedelem, úgy rúgtatott ki az a sok, népszerűséget, világraszóló, félelmes hírnevet, utána halhatatlanságot szomjazó, nyugtalan vérű, fennlátó, önimádó, vakmerő egyéniség, ki a nyilvánosság porondjára, s ott úgy megtoporzékoltatta pergamenen hízott tüzes Pegazusát, úgy megforgatta tintába mártott dárdáját, megcsattogtatta mitológiai alakokkal kiteremtettézett pajzsát, hogy megkáprázhatott, aki látta. Csak azt ne gondoljuk, hogy ezeknek a viadala is farsangi komédia, mint az általuk megzengett Lorenzóké és Giulianóké! Nem, nem, az övék komoly és véres-halálos. Elveik, meggyőződéseik ugyan nincsenek, nem hisznek senkiben és semmiben, se Istenük, se hazájuk, annak szolgálnak, aki megfogadja őket - valamiért mégis minden percben készek ölni és halni, istenítélet próbáját megállni: az ókori klasszikus stílus fölülmúlhatatlan tökéletességének, a grammatika szabályainak s a maguk körmondatai Ciceróhoz méltó voltának bizonyítására. Harcuk a kifejezés, a „hogyan", a nyelv, a stílus körül folyik a legelkeseredettebben olyan kitételekkel, amilyenekért ma rágalmazás és közerkölcs ellen való vétés címén lakat alá tennék az embert. A l'art pour l'art első mesterei ők az európai kultúrában; az életben pedig a csak tolla után élő író, az homme de lettres ős-típusai, kiszolgáltatva koruk megélhetési és erkölcsi viszonyainak; a toll spadaccinói és condottierei,

2 akik nélkül az akkori kormányzat nem tud meglenni; a helyzetek és érdekek változásával gyakran kénytelenek helyet, pártot és gazdát cserélni, s politikai téren az ellen hadakozni, akit előző nap szolgáltak. Ezek a tógás, elszánt hősök nem az antik Mars mezejéről pattantak ide. Autentikus példányai, tökéletes kinyomatai, sűrített prototípusai annak az izgága, csúfondáros, rosszmájú, praktikás, okos és szellemes firenzei népnek, amely napokhosszat a tereken vagy a tanácstermekben vitáz, nyelvével harcol, és nyelvével öl is, ha valakire kitette a célt. Mind egy-egy egyéniség, és tudja, hogy az, büszke rá, hogy az 270