Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

emlékeimben az az ő beszélő szája, ahogy beszéd közben szinte csak az alsó ajkát mozdítja, mintegy leejti a szavakat, a fölső alig mozdul, fölényesen pihen: ez a nyílt zárkózottság, ez a magába fojtottság - de nem is érdemes elfojtani! hadd nyíljon meg a zsilip, s hadd ömöljön ki a lélek szavakban, csak néhány szóban - nem érdemes, mert semmi se érdemes - nem érdemes megtartani, és nem érdemes elengedni - s a férfilélek öntudatosan, büszkén, dacosan áll meg sorsával szemben, és nyugodtan, győztesen szembenéz vele. Ha netalán másnak születik, mint magyarnak, egész világ ismer magára benne, és hálával hódol neki. De talán - nem is lehetett más, mint magyar. Az elhagyatottságnak és keserűségnek ahhoz a fokához talán a szenvedésnek akkora mértéke volt szükséges, amilyennel csak ezen a földdarabon mér a sors. És másutt, boldogabb országokban talán nem akadtak volna olyanok, akik „felfedezzék" - mint ahogy a színeket és hangokat is csak bizonyos fokig percipiáljuk. Mindig rejtély volt előttem így is, hogy egyáltalán színésszé lehetett - hogy a vizsgákon áteresztették -, s hogy színész maradhatott: annyira ellentéte volt mindannak, ami direktoroknak, tanároknak, kritikusoknak s egy ideig a közönségnek kellett. De másutt talán nem tudott volna annyi ember se összeverődni, mint nálunk, aki fölismerje, és tűzbe menjen érte - ott vagy világnagyság lett volna belőle, vagy senki-semmi. Csak nálunk juthatott neki az a sors (s a legutóbbi évekig tartott), hogy a néhány érette küzdő éppen csak ki tudja verekedni neki a helyet az első színpadon, de az örökké bizonytalan legyen a számára - olykor évekig hallgatásra ítélve, olykor végső elkeseredésében a vidékre elbújás gondolatával foglalkozva -, az örökös bizonytalanság, a se kint, se bent, se fönt, se lent: ez volt a sorsa, s e nélkül talán nem lett volna olyan naggyá. De hogy mit szenvedett érte, csak azok tudják, akikkel olykor megnyilatkozott - miközben dilettáns direktorok kezén kallódott, a kollégái intrikáltak ellene, förtelmes kritikusok követelték, hogy színpadra se eresszék többet, bukásairól számoltak be, miközben a közönség tombolt, és nem tudott betelni látásával, hallásával, s a menni akarót újra csak visszahúzta. * Édes Imrém! lám megpróbáltam, elvemhez híven „objektíve" írni Rólad is, idejegyezni néhány sort, futtában, amik közül mindegyik ezer helyett áll - így talán meg se lehet érteni, amit mondok -, de „objektíve" próbáltam, mint azon a szörnyű reggelen, mikor neved feketébe foglalva megpillantottam az újság első oldalán - és megőriztem a nyugalmam, hogy ne vegyenek észre semmit - csak úgy tettem, mintha olvasnék - , de mikor a második oldalon megpillantottam az utolsó szavaidat, azt, hogy „nem érdemes! ezeknek nem érdemes!" - akkor csak leborultam és zokogtam - pedig Te tudod, mi, jászságiak nem vagyunk olyan könnyen sírók -, de akkor meghallottam a hangodat, úgy, mint régen, amikor éjnek idején kettesben mentünk hazafelé, s azt mondtad, itthagysz mindent, elmégy vidékre, mert „ezeknek nem érdemes!" - hallottam a hangod, és láttam az arcod, és láttam a kezed mozdulását - és emlékszel, hogy könyörögtem akkor Neked, hogy ne menj? - de Te mindig csak azt mondtad, „nem érdemes!" - és országos hírű ember voltál, mikor a nadrágodat fél órával az előadás kezdete előtt kellett kiváltanod a zálogházból, és 266