Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
ségében gyökerezik, hanem a világ lényegébe ágyazott végzet felszínre kívánkozásának szükségszerűségében. * A modern dráma - (modern, értsd: keresztyénkori) -, a modern dráma se „emberek" drámája, hanem lelkeké. A regénybe, akármilyen jelentéktelen epizódalak, a novellába, akármilyen élettöredék formájában - mindig az egész „ember" lép bele. Az ember - mindazzal, ami hozzá tartozik, életével, összefüggéseivel, vonatkozásaival, empíriájával, s amit a drámába nem vihet magával. Mert a modern dráma: éppen az embernek lélek volta, lélekké-kiszakadtsága a világból és emberek közül. A modern dráma formája abban a tényben gyökerezik, hogy lelkek vannak, egymástól külön álló, egyedül álló, magányos, a világból s egymástól kiszakadt lelkek, akik mégis végzetszerűek egymásra. Minden olyan mozzanat - környezetrajz, motiválás, valószerűsítés stb. -, mely a drámát „emberiebbé" igyekszik tenni, lényegét homályosítja el. Hiszen természetes, emberek vannak a drámában, mert a lelkek emberlelkek, és emberként láthatók. De drámaiságuk, drámai anyagszerűségük, az, hogy egyáltalán a dráma anyagává válhatnak, lélek voltukból s nem ember voltukból ered. Mindaz, amit emlegetnek: társadalom, történelem, politika (Napóleon a Goethével való beszélgetésében) stb. - mind el lehetne a világ végéig anélkül, hogy dráma válnék belőle. A modern dráma a modern embernek a maga lelkére eszmélése, a lelke valóságának és egyedülvalóságának tudata. A modern dráma története, emelkedései és esései pontosan lemérhetők korok szerint a lélek valósága élményének intenzitásával és mélységével. S az is, hogy mért nincs ma dráma. A modern dráma formájából szükségképp következik, hogy a modern színész lélekábrázoló, s nem emberábrázoló. Helyesebben és pontosabban: ő a léleknek szemmel láthatóvá válása. Ezért kell neki - míg a görög színész jóformán mindig ugyanaz maradhat - mindig mássá és mássá lennie. Mert nincs többé közös sors, mint ahogy nincs többé közös világ, csak az empíriának, társadalomnak, környezetnek stb. fölületes közössége - hanem csupa külön lélek van és külön sors. Mindaz, ami lényeges, igazán döntő, igazán „dráma", belülről van, a lélekből - onnan indul, onnan jön kifelé, magából a lélek tényéből. A többi - megjelenési forma. De már nem lényegtelen, hanem szükségszerű, mert a lélek lélek volta, magábanvalósága, a világból ki- és egymástól elszakadtsága, ezer és ezer felé szakadtsága csak a megjelenési formák ezer- és ezerféleségében jelenhet meg adekvátan. Mert a modern sors, a lélek-sors nem egy ember speciális esete, nem egyéni eset, hanem mindenkié, minden emberé - és minden emberben más. A modern színész, nem egyes szerepeivel, hanem puszta létével, maga az a tény, hogy van olyan művész, akinek művészete a mindig más és más lélek látható megjelenése: annak, ami a modern (értsd: nem antik) művészetben valami egészen új, talán legpregnánsabb kifejezése. A modern dráma formája az antik utáni világ lelkekre szakadtságában gyökerezik - a színész puszta léte, az, hogy él közöttünk valaki, aki minden alkalommal más és más lélekként állhat elénk, a világ lelkekre szakadtságának ad absurdum demonstrálása. Ezért otiózus 1 az a kérdés, hogy a színész „átélje-e" szerepeit, vagy ne. Amíg csak 264
