Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.

A szerző életében megjelent írások

amellyel a portré formáját teremtem; innen van az, hogy mi „stilizáltságot" látunk abban, amiben a régiek a legtökéletesebb természethűséget ünnepelték, pl. Giottóban; s valószínű, hogy ha a modern művészetben fognak értéket találni eljövendő korok, az nem a természethűség lesz, s rájuk nézve, akik másik világnézetből másik természetet ismernek majd, korántsem lesz olyan meggyőző, mint mai emberekre.) A rendszerek látszólagos közvetlen közössége tehát a szellem azonossága bennük. Mikor azonban „szellemet" mondok, már világnézetet mondtam, mert a szellemnek minden megnyilvánulása az. Szóval, ha azt mondom, hogy a rendszerek a szellem azonosságában függnek össze egymással, azzal azt is kijelentettem, hogy egymáshoz való viszonyuk gyökérszálai a világnézet talajában találkoznak. Pontos kifejezéssel élve, a művészi forma a szellemnek következménye, illetőleg alkotása; de ugyanaz a szellem formálja a világot a világnézetben, amelyik a művészetet a formában; s mivel a szellem a világnézettel azonos, illetőleg minden tevékenységét rajta keresztül fejti ki, azért mondhatni, hogy a művészi forma a világnézet „következménye". Ez pedig nem hiábavaló szőrszálhasogatás, mert csak ezen a réven marad fönn a művészet autonómiája: eszerint nem mindig művészet, mikor világnézet „kifejeződik"; viszont a művészi forma mindenkor világnézeten keresztül való „kifejeződés". Ebben határozódik meg a művészet kötöttsége és szabadsága: örök paradoxonja. A tartalom és forma viszonya ez, mely a művészetben már nem is viszony - a viszony fogalma még különbséget tételez föl -, hanem teljes azonulás: a világnézet formává lényegül. A világnézetről tehát, melyről azt mondtuk, hogy anyaga, tartalma a műalkotásnak, melyben formája predeterminálva van - most már azt kell mondanunk, hogy nemcsak ez, hanem formája is: mert a megformált műalkotásban csak analízis vagy pedig mechanikus, mesteremberes fölfogás választja el a formát, mint a tartalomhoz kívülről járuló külsőséget, díszt, sallangot. Ezzel éppoly kevéssé hajtjuk a vizet valami „tartalmi", didaktikus vagy anekdotikus művészet malmára, mint ahogy tőle féltünkben nem kell a l'art pour l'art üres formalizmusához folyamodnunk. A mi álláspontunkról az egyiknek éppoly kevéssé van értelme, mint a másiknak. Mert a mi eredményünk szerint nincs ugyan művészet tartalom, szóval világnézet nélkül, de viszont a világnézetnek teljesen művészetté, művészi formává kell válnia. A művészetben minden „tartalmi-anyag" csak olyan mértékben fordulhat elő, amily mértékben „formává", azaz művészetté vált. A művészet tartalma éppen a „forma", azaz ami művészi formává lett benne. Ahol elválnak, ott lehet világnézet, de nincs művészet. (Üres beszéd tehát a világnézet követelése a formával ellentétben, amellyel egyszer már le kellett számolni; világnézet mindig van; csak az a kérdés, hogy milyen.) S most már egy másik kifejezésünket is rektifikálhatjuk, mely a most mondottakkal ellenkezni látszik. Donatellóval kapcsolatban s más vonatkozásban az akadémizmussal, olyan lehetőségről volt szó, hogy „a forma elválik a tartalomtól". Nyilvánvaló, hogy ezt a kifejezést relatíve kell érteni. Teljes elválás, szóval forma tartalom nélkül, soha sincs. Mikor elválásról beszélünk, a kifejezés azt jelenti, hogy valamilyen tartalom értelmét vesztette (de ugyanakkor a forma is); az elillant tartalom helyén azonban nem semmi marad, hanem másik tartalom, még ha az előzőhöz képest olyan értelmetlen vagy híg is, hogy szinte semminek látszik; ez a más tartalom más formával is jár, akármennyire hasonlít is külsőleg az előző formához. Tévedés 255