Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
sével, de a kivándorlásnak az ország erőit elszívó folyamata azért csak nem szűnne meg. Ezért a túlnépesedés következményeként fellépő kivándorlás kérdése Itáliára nézve életkérdés, amelyet a legnagyobb kockázatok árán is igyekeznie kell megoldania. Itáliából évente átlag 6-700.000 ember vándorol ki, s ezeknek nagy része, legalább kétharmada, örökre elvész az anyaországra nézve az idegenben való gyors gyökeret verés és beolvadás folytán, sőt több téren konkurrenciát támaszt az anyaországnak. Azzal a 400-500 millió lírával szemben, melyet az olasz kivándorlók évente állítólag hazaküldenek, egyre érezhetőbbé és egyre tudatosabbá váltak a károk, amelyeket a kivándorlás Itáliának úgy önvédelmi, mint gazdasági és politikai téren okoz. Egyetlen megoldási lehetőség gyanánt saját gyarmati területek megszerzése maradt. Az olasz imperializmus ezért túlnyomóan proletár jellegű, elsősorban „az alsóbb néposztályok népességtöbbletének megfelelő elhelyezésére irányuló imperializmus", amelyet a marxizmus osztályharcához is hasonlítottak. A saját kolóniának gondolata ezért tudta meghódítani a szocialisták jelentékeny részét, köztük olyan kiváló személyiségeket, mint a marxista Arturo Labriolát. Az olasz imperializmus politikai eredetének negatív oldala nem kevésbé nyilvánvaló. A tripoliszi vállalkozás megindítására döntő hatással volt „annak szüksége, hogy a Földközi-tengerben a marokkói szerződéssel támadt erőeltolódást az ezen tenger által mosott egyetlen, idegen kézre még nem jutott terület meghódításával kiegyenlítsék és megakadályozzák, hogy Anglia Egyiptommal, Máltával, Ciprussal és Gibraltárral, Franciaország Tunisszal, Algírral és Marokkóval azon tenger urává legyen, amelynek hullámai a félsziget partjait mossák. A félelem, hogy elvághatnák a gibraltár-szuezi fővonaltól, s elvesztik súlyukat a népek tanácsában, nemkülönben a Földközi-tenger egyensúlyának Itália kárára való felbillenése felzaklatta a patrióták kedélyét".* Ismeretes, hogy az olasz kormány, melynek élén akkor az óvatos Giolitti állt, egyetértően a királlyal, akinek fő jellemvonása szintén az óvatosság, mily nehezen szánta rá magát a cselekvésre. Ha biztosítékunk volna arra, hogy Tripolisz még legalább ötven esztendeig török kézen marad, most legalább nem nyúlnánk hozzá, de ha mi el nem vesszük, elveszi más - ez volt az olasz politikusok gondolkodásának alaptétele, és ez döntött. A nemzetgazdászok jól tudták, hogy gazdaságilag, hosszú ideig legalább, Tripolisz nem hoz hasznot, de nyilván kárt jelent Itáliára nézve. Hogy a háborús propaganda mégis az afrikai föld nagy gazdagságával kecsegtette az olasz népet, az természetes: tisztára politikai, hozzá negatív jellegű érvekkel háborús lelkesedést támasztani nem lehet. A tulajdonképpeni cél azonban úgy az intézők, mint a politikailag felvilágosodottak szemében az a cél, melyért az okkupálás s nyilván az okkupálás utáni idő minden vér- és pénzáldozatát meg kell hozni, a szicíliai parttal szemben fekvő ultimo lembo 9 biztosítása volt. Maga a kormány sem csinált ebből titkot a háború befejezése után, és Giolitti parlamenti beszámolójában egész nyíltan és határozottan a politikai szükségszerűséget és politikai célt vallotta meg döntőnek elhatározására. Maga az olasz nacionalizmus, melynek programján pedig éppúgy szerepel a hódítás a hódítás kedvéért, mint bármely más nacionalizmusén, s amely a tripoliszi hadjáratra való tüzelésben a legnagyobb energiát fejtette ki, önnön létjogosultságát elsősorban Itáliának az idegen * Michels i. m. 475-6. 1. 21
