Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
másikát analizálnom kéne, hogy kimutassam bennük a különböző stilisztikai rétegeket s azt a különösséget, hogy ellentétességük dacára is mint válik lehetségessé a „jó kép" az igazi festő kezén. Meg kellene magyaráznom a szín jelentőségét Tihanyinál, továbbá az anyagét, a kompozíciós vonalakét - szóval meg kellene rajzolnom a Tihanyi teljes művészi portréját. Ez az, amit kajánul mellőzni fogok. Engedelmet kérek, én magam is befejezetlen portré vagyok, senki sem kívánhatja tőlem, hogy éppen én fessek befejezettet. (Tihanyi ugyan most kézzel-lábbal dühösen tiltakozik a befejezetlenségem ellen, de akkor, amikor eredeti arcmásom viselője a kánikula miatt abbahagyta az ülést, éppily dühösen argumentált a befejezetlenségem mellett.) Ide vetettem néhány vonást, ujjmutatással szolgáltam - tessék a többit kiegészíteni. És különben is - hogy tehetném? Velem együtt itt lógó arcképtársaimról olyan gorombaságokat kellene mondanom, hogy lehetetlenné válnék a velük lakás. Mert nemcsak az van bennük, amit a katalógus kommentárja jóakaratúan említ, „kisgyermekes félénkség és az ideges ember rettenetei", „bódulatban süllyedő töprengés" és „vénasszonyosan csökönyös kitartás", hanem van az egyiken rosszaság, amely úgy párolog ki a fél szeméből, mint a legolcsóbb nőkkel rakott legkeskenyebb sötét sikátor bűze, ellágyulás a saját lágyságán és meghatottság a saját meghatottságától, balkáni dekadencia a szája körül, a lelki önfertőzés sunyi félelme a rajtakapástól a kifejezésében és - még sok minden; a sivárságnak, ürességnek, a más gondolataihoz hangulatokat költő impotenciának borzalma a másikon, párosítva a föld legszemtelenebb és legszellemtelenebb orrával, blőd szemek, csepűvel telt koponya, kofa nyelve, lélek, mely csak hanyattfekve érzi jól magát - és még sok minden; a mélységtelen mélységnek, a műveletlen műveltségnek, a láztalan lázadásnak és a forratlan forradalomnak crétini 1 4 derűje a harmadikon, vízfejű embrió, akinek a köldökzsinórját még nem vágták el - és még sok minden. És így tovább, a többin. Meg kell jegyeznem: nem az arcképek eredetijére gondolok, nem ismerem őket, és világért sem akarnám megbántani őket, csak magukról az arcképekről beszélek, amilyennek Tihanyi festette őket. Hasonlítanak-e a portrék vagy nem, az az ő dolga. Égyedül ő felelős értük. Még magamért is. Mert én sem vagyok csupán „gőgös és fölényes hidegség", hanem barokk (általában: Tihanyi minden ízében barokk látású!) Don Quijote, nagy szusszal fölfúvódó, de rögtön lelapuló, a magam gyöngeségét kaján fölényesség mögé rejtő, a profanum vulgust a leleplezéstől féltemben távoltartó, fejét az égbeverő szomorú bölcs-bolond, bráhmin, fakír, szerzetes, lovag és rastaquouére, 1 5 filozófus, költő, szent és őrült - aki mindig nagyot akar, nagy dérrel-dúrral beharangoz, de akkor is, amikor a saját festőjéről arcképet ígér, néhány tollvonás után unottan ejti le a kezét és ingerülten húzza föl a vállát, oh, nagyon magasra, annakjeiéül, hogy mindent áthárít a festőjére, akitől lényegét vette, mert: nem adhatok mást, csak mi lényegem. A hitelesség hiteléül FÜLEP LAJOS 134
