Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások III.
A szerző életében megjelent írások
vagy ha úgy tetszik, stílusa, az ő klasszicizmusa, az elmúlásra volt kárhoztatva, nem jövendő élettel való áldott terhességre kiszemelve, nem arra, hogy kezdete lehessen a kezdődő magyar szobrászatnak. Az ő klasszicizmusa, melyet Canova és Thorwaldsen amúgy is másodkézből való művészetéből közvetlenül szűrt ugyan le, és mégis, mintha tíz kézen keresztül jutott volna hozzá, halavány színével, zamatja vesztetten, tőkét sose látva, ez a se víz, se bor maga sem forrt és pezsgett már. Nem kezdet, de vég! Ide, mihozzánk, akkori barbárokhoz be lehetett hozni, hiszen a nyugati kultúra fénye csillogott rajta, meg is mámorosodhattunk tőle, akik még bort akkor nem ízleltünk, a görögöket juttatta eszünkbe, s a görögöket, tanulékony barbárok, fájdalmas vágyódással szerettük, szerettük a ritmusukat és tanulgattuk - de éppen a szobrászatukról, fiatalos erejéről és forradalmi merészségéről, benne az életnek ízéről s a természet szent kultuszáról sejtelmünk sem lehetett, mint ahogy haladottabb nyugati társainknak se nagyon volt. Töretlen, kemény, próbálkozó, szárnyait bontogató nép művészete nem kezdődhetik azzal, amivel más fejlettebb népeknek valamelyik kora kezdődik. Ferenczy - és ebben rokon ő Kazinczyékkal, akik azonban mást is tettek - még csak a nemzet kulturális kérdését vethette föl a maga mestersége területén, a nemzeti művelődés lét-nemlét kérdését, azt, hogy egyáltalán legyen-e itt szobrászat vagy ne, és nemzeti valamiről csak ebben a legtágabb értelemben lehet még nála szó. Hátravolt még a legnehezebb: meg is felelni erre a kérdésre, meg is teremteni a szobrászatot, s ha van a magyarságnak e téren nemzeti mondanivalója, azt a szobrászatba inkorporálnia, hogy az ne valami tőle különváló program legyen, hanem vele egy test és egy lélek. Ez az emberfölötti feladat, a semmiből teremtés feladata, háramlott Ferenczy közvetlen utódára, Izsó Miklósra. Vele kezdődik a magyar szobrászat tulajdonképpvaló fejezete, és belekapcsolódik az európainak hatalmas történetébe. Korszak kezdődik vele, nem, a kezdet kezdődik, és ő maga a korszak - érthetetlen, mint minden kezdet, mindmáig még megérteni sem próbált, magunknak is idegen. Róla szólva, tőle idegenekhez szól az író, és nem tudja, mi módon sejtesse meg azt az újat, ami vele megjelent. A napnak világossága kellene ide, mely vakítson, mely hirtelen a szemekre vetődésével éreztesse a világszületésnek rejtelmét. Jámbor buzdításnál egyebet a fiatal kőfaragó Izsó az öregedő kőfaragó Ferenczytől, akinek műhelyében dolgozott, alig kaphatott. (A régi nagy művészi korok folytonosságának paródiája!) A Ferenczy művészi ideálja már nem hevíti, mint ahogy nincs ínyére a kora fiatalsága idején, az ötvenes évekig Európa-szerte általán uralkodó jobbfajta klasszicizmus sem. Sőt még a görögöket sem kedveli, ő, a Petőfi és Arany kortársa és szellemi rokona, az új idő gyermeke, s mint Feszi az építészetben, ő a szobrászatban a romantikának egyetlen képviselője. Működése is, mely a század harmadik negyedét tölti ki, a Fesziévei egy időbe esik. De amit teremt, nem fér el a romantika fogalmában, s analogonjáért, ha nem akarunk megmaradni az irodalmiaknál, jóval túl kell menni Feszlen, akinek az épülete építészet ugyan, de nem nemzeti és nem magyar; túl kell menni, el egészen Lechnerig, akihez hasonlóan egyszerre két probléma vetődik fel és oldódik meg Izsónál - csodálatos, a modern Európában páratlan tüneménye ez a kettősség néhány magyar zseninek! - az általános, 110
