Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

A szerző életében megjelent írások

tesiti: miért szükséges hinni efféle ítéletekben? S arra az eredményre jut, hogy a mi emberfajtánknak önfenntartása érdekében kell hinnie ilyen ítéletek igaz voltában; amitől természetesen lehetnek hamis ítéletek. Egyáltalán hamis a mi ajkunkon minden szintetikus a priori ítélet. Ami megismerésünk tárgyát, a világot illeti, arról Kant óta tudjuk, hogy a világot nem ismerjük meg a maga valóságában, csak képét, mely elménk alkotása. Az érzéki világ nem több tüneménynél, mert mi csak olyannak tudjuk a világot, amilyennek föltűnik érzékiségünk formáiban, a térben és időben. Schopenhauer szabatosabb megállapítása szerint a mi képzetünk, a mi szemlélésünk processzusától függ a világ keletkezése. Nietzsche értékfölforgató műveletében latra veti a való és látszati világot is, kilódítja sarkából a kanti-schopenhaueri elméletet és - egészen sajátságos következtetést von le belőle. A filozófiának akármelyik álláspontjára helyezkedünk, mindenütt az tetszik az egyetlen bizonyosságnak, hogy a világ, melyben élünk, puszta látszat: akármerről közeledünk hozzá, a „dolgok lényegében" mindig valami megtévesztő alapelvet szimatolunk. Aki azonban a világ hamis voltáért magát gondolkodásunkat, szóval a „szellemet" teszi felelőssé, aki azt hiszi, hogy a világot, térben és időben, alakját és mozgását hamisan fogjuk föl - az legyen bizalmatlan mindenfajta gondolkodás iránt. A filozófusnak kötelessége bizalmatlannak lennie és mindenre gyanakodnia. Bizalmatlannak kell lennie - magával az igazsággal szemben is. S még ha az igazság lehetséges volna is, lehetséges a való világ megösmerése - hátra volna még a legnagyobb, legfontosabb kérdés: az igazság értékéé, amely életbevágóbb minden ismeretelméletnél, a világ hű vagy hamis fölfogásánál. Nietzsche az igazság mindenek fölé becsülését is a morálra vezeti vissza: hogy az igazság nagyobb értékű volna a látszatnál, nem egyéb erkölcsi előítéletnél; sőt a legrosszabbul bizonyított föltevés a világon. Megismerés magáért a megismerésért ez az utolsó csapda, melyet a morál vet az embernek, amivel a látszólag szabad ember is újra teljes-tökéletesen belégabalyodik a morálba. Be kell ismernünk, hogy élet sem volna a perspektivikus megállapítások és látszatok nélkül. Mikor némely filozófus szent lelkesedésében és együgyűségében meg akarja semmisíteni a látszat világát, akkor a saját „igazsága" alatt is vágja a fát. De egyáltalán mi jogon tesszük mi föl, hogy az „igaz" és „hamis" között lényeges ellentét van? Szabad-e többről beszélnünk, mint a látszat különböző fokairól? Ekképp vonja mind szorosabbra a gyűrűt az igazság problémája körül Nietzsche, aki még filozófiai pályája kezdetén, a „korszerűtlen elmélkedések" idején a lehető legnagyobb szkepszissel néz az „igazság" szemébe. (Über Wahrheit und Lüge in aussermoralischem Sinne. 1873.) Mi hát az igazság? Metaforák, metonimiák, antropomorfizmusok, szóval emberi viszonylatok serege, melyeket az ember költőileg és retorikailag fokozott, átvitt, fölékesített, úgy, hogy a hosszú gyakorlat által szilárd, kánoni és kötelező érvényre emelkedtek: az igazságok olyan illúziók, melyekről elfelejtették, hogy illúziók. Az emberi intellektus rengeteg időn át nem termelt egyebet tévedéseknél; közülük egyik-másik hasznosnak és fajfenntartónak bizonyult: aki reájuk bukkant vagy örökölte őket, nagyobb szerencsével vívta meg harcát önmagáért s utódaiért. Ilyen téves meggyőződések, melyek öröklés útján továbbplántálódtak, s végül csaknem az emberi faj létének alapjává erősödtek: hogy a mindenségben vannak állandó dolgok, megegyező dolgok, vannak tárgyak, anyagok, testek, hogy 62