Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.
A szerző életében megjelent írások
szenvedő embernek koránt sincs joga a pesszimizmushoz! Hosszú és türelmes küzdelmet folytatott magában a romantikus pesszimizmusra való tudománytalan hajlam ellen, mely egyes személyes élményeket nyomban általános ítéletekké, sőt a világ elítélésévé fúj föl. Ki kell érdemelnünk a jogot a pesszimizmushoz azzal, hogy magunkévá tesszük a megismerés és élet teljét, egészségesek és tudók leszünk. Szívós akarattal ragaszkodott az élethez, s mert tudta, hogy az élet ezért megjutalmaz, megfojtotta magában a fáradtéletűség pesszimizmusát, és ekkor lett belőle a növekvő, a fejlődő, erős, diadalmas élet híve, filozófusa, védője, apostola. S az élet ajándékaira mindig csak megindultsággal és hálával tudott gondolni... legnagyobb szenvedései közepett. Kimondhatatlan volt hálája azért, hogy megtalálta önmagát s a maga föladatát. Hogy a romantikus fátyol leesett szeméről, egyszerre a maguk valóságában vélte látni a dolgokat, úgy érezte magát, mint aki eddig csak álmodott, de most fölébredt, s komolyan nekilát az életnek. A valóságot kereste, hogy belenézzen a szemébe, elszántan, bármennyire fájjon. A valóság megismerésének első föltétele a romantikából kinőtt, érett intellektus - szkepszise. Egy új, férfias, bátor szkepszis, mely mindennek a veséjébe akar látni. Hogy utat törjön magának az igazság megismeréséhez, Nietzsche nekilátott a metafizikai hiedelmek irtásának, s a filozófiai ösztönnek új területet igyekezett megszabni. Törekvésében különösebb hatással volt reá az angol pozitivizmus, továbbá benső barátja, a moralista és pszichológus Rée, 2 9 továbbá a XVII-XVIII. századbeli francia moralisták. Nietzsche a dolgok lélektani, emberi rugóit keresi, amelyek előidézik őket, pl. a vallást, művészetet, metafizikát, s mindennek igen sok okát látja. Az abszolút dolgokat az emberből, teremtőjükből igyekszik megmagyarázni, az ember ösztöneiből, önámításának szükségéből, illúzióktól függő életképességéből. A metafizika mindig csak meghamisítója volt a valóságnak és elsikkasztója az igazságnak, s ezenfelül az ember legjobb erőinek, legbecsesebb képességeinek fölemésztője. A metafizika tulajdonképp az emberiség legnagyobb tévedéseinek tudománya, velük foglalkozik, de úgy, mintha igazságok volnának. A metafizika birodalmát, tehát az „abszolút" igazság területét, Nietzsche egy sorba helyezi a költészettel és vallással. Aki valamit tudni akar, ma megelégszik a tudás öntudatos viszonylagosságával, mint pl. minden neves természettudós. A metafizika némely embernek kedélyi szükséglete s lényegében épülés; másrészt művészet, nevezetesen fogalmi költészet; de a metafizikának sem mint vallásnak, sem mint művészetnek nincs köze a magánvaló igazhoz vagy a világ lényegéhez. Ugyanígy a vallás nem az ember igazságkereső ösztönéből, hanem kedélyi szükségleteiből jön létre, s ezért egyetlen vallás sem foglalt még magában, sem közvetve, sem közvetlen, sem mint dogma, sem mint jelképek tana egy szikrányi igazságot sem. Mert a félelemből és szükségből született mindenik, az ész útvesztőin lopózott a világba. Ezzel természetesen a szent is elveszti minden értékét. Nietzsche ekképp végleg megtagadja Schopenhauer és Wagner tanát, mely szerint a tudomány, művészet, filozófia, vallás - fokozatosan, mindenik nagyobb mértékben - igenis megösmerői az igazságnak. Nietzsche már csak a tudományban bízik. Még tovább megy - megtagadja a schopenhauer-wagneri és önnön filozófiájának hajdani ideálját: a zsenit. Tagadja a zseni emberfeletti és világmegváltó hivatását, előjogait, egzaltált értékét, tagadja egyáltalán a zseni - létét. Pszichológiai úton - mint mindennek - igyekszik 40
