Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

s előre viszi, azt mind Beatricére ruházza át. Ezért Beatrice nem a költői fantáziának produktuma, még kevésbé van kialakulásában önkénynek helye: Beatrice Dante morális és vallásos életének a szó szoros értelmében való inkarnációja, több mint szimbólum. Csak ahhoz a viszonyhoz hasonlítva lehet valóban megérteni, mely Krisztus és a misztikus között van: az út istenhez elkerülhetetlenül Krisztus humanitásán, embervoltán keresztül vezet, és ez a humanitás sohasem tűnik el végérvényesen; a primitív, durva, érzéki formából kinő, megtisztul, megfinomodik olyannyira, hogy róla az ember átvetheti magát az abszolút és minden humanitáson túllévő Létalapba, de az ember ehhez a magasabb rendű, fölmagasztosított humanitáshoz mindig kénytelen visszatérni, az evangéliumi Krisztushoz hűnek kell lennie az Atyával való legbensőbb egyesülés után is. így Beatrice humanitása sohasem tűnik el végleg, de fölveszi és magába szívja Danténak minden szellemibb aspirációját, s ezzel fölmagasztosul. Ahogy Krisztust nem hagyhatja el az egyik, úgy nem hagyhatja el Beatricét a másik, mert Beatrice nem egy nő a többiek között, mint ahogy Krisztus nem egy ember a többi között: Beatrice helyett máshoz térni annyi, mint életet és vallást cserélni. Beatricének meg kell halnia, mert Dante szíve különben nem halhat meg egészen e világ számára: Dante élete súlypontjának át kell tevődnie ebből egy másik világba, s ez csak úgy lehetséges, ha Beatrice előbb beleköltözik. Beatricének előre kell mennie, mielőtt még Dante meghalt volna e világ számára, éppen azért, hogy meghalhasson: ahogy álmában előbb látja Beatrice halálát, mint az a valóságban bekövetkezik. így készíti elő az álom a valóságot, az empirikus valóság pedig a spirituálisát; ebben az életben - mivel vallásos élet - mindennek megvan az értelme és jelentősége egy és ugyanazon célra nézve, minden eseményben benne van már a jóslata minden jövendő eseménynek, mivel benne a predesztináció az isteni szózat világosságával beszél. A Vita Nuovára következett nagyobbszabású művének, a Convivio-nak, melynek külső formája - vers és próza váltakozása - még hasonló az előzőhöz, eminens jelentősége, hogy előkészíti s lehetővé teszi az átmenetet a Vita Nuovától a Commediához, az előbbinek Beatrice-koncepciój ától az utóbbiéhoz. Ami a Vita Nuovában még félig empirikus valóság és félig szimbólum és transzcendencia, s ami a Commediában már tisztán szimbólum, az a Convivióban allegória, a filozófiáról s a jóról ami itt identikus - való képletes beszéd. Az intelligibilis ideálhoz való viszonyból nem kristályosodik ki oly konkrét forma, mint amilyen a Vita Nuovában részben magától adódik, s a Commediában a költő lelki életének elmélyülésével s az istenséghez való személyes viszonyával szükségképp kialakul: itt az ideál absztrakt, intellektuális, bármennyire praktikus és morális színezete van, mivel itt maga a morál is intellektuális; ha a gyakorlatban nem is az, hanem egészen sajátos perszonalitásnak legbensőbb megnyilatkozása; de az akaratnak bensősége még nem egyesül élő formává az intellektuális ideállal: az akarat megnyilvánulásai disszertáció tárgyává válnak, s a költészet helyét elfoglalja a diszkurzív ész elmélyedése. A Conviviónak, eltekintve minden tartalmi kvalitásától s a Commediát előkészítő jelentőségétől, még egy rendkívüli nevezetessége van: hogy benne, ha nem is először, de a tudományos tárgyhoz méltó módon legelőször lép föl az olasz próza a latinnal szemben, mint amely ezt helyettesíteni képes és hivatott. Egyáltalán mondhatni, hogy a modern nyelvű tudományos próza vele születik meg. Nehézkességei 229