Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások II.

Kéziratban fennmaradt írások

nek megértéséhez teljesen elégtelen. Mert a dolce stil nuovo s a Divina Commedia között más átmenet és más összekötő híd nincsen, mint az, amelyet Dante maga teremtett. Mégis Guinizelli az a láncszem, mellyel legközvetlenebbül érintkezve helyezkedik el Dante a históriai folyamatban. Elődjeihez való helyzete az olasz nemzeti irodalomban Guinizellihez való viszonyával fejeződik ki legvilágosabban, az is, hogy mennyiben determinálja őt is a kor, s az is, hogy mennyiben haladja meg korát. S ezzel elérkeztünk a Guinizelli után következő momentumhoz, Daniéhoz magához. Dante Alighieri (eredetileg Alagherio) 1265 május havában született Firenzében. Már növendékkorában alaposan megismerkedhetett az akkor mindenütt elterjedt s divatos provanszál és francia irodalmi termékekkel. Tizennyolc éves korában lép ki legelőször a nyilvánosság elé egy szonettel (A ciascun' alma presa e gentil core),

12 melyet elküld a korabeli híres költőknek, köztük Guido Cavalcantinak,

1

3 aki, mint a legtöbben, válaszol neki szintén költői formában, s akivel ez időtől datálódik benső barátsága. Cavalcanti idősebb volt Danténál, már elismert és kész költő; befolyása fiatalabb barátjára sok tekintetben jelentékeny. Szoros szál fűzi még Dantét mesteréhez, Brunetto Latinihez,

1

4 az enciklopédikus Trésor szerzőjéhez, akit csaknem mint atyját tisztel s emleget. Ifjúkorának legjelentékenyebb, egész életére kiható eseménye Beatrice Portinarihoz való szerelme, ahhoz a Beatricéhez, aki a Vita Nuovának tárgya s a Divina Commediának egyik legfőbb szereplője. Hogy ebben a szerelemben mennyi a valóság, mennyi a költői fikció s később a vallásos szimbolizmus, azt pontosan ma már semmilyen kutatás sem tudja megállapítani. Boccaccio és Dante fia, Pietro, a Dante Beatricéjét azonosítják Folco Portinari leányával, aki, mikor Dante az említett első szonettet írja róla, már Simone dei Bardinak felesége. Annyi bizonyos, hogy Dante Beatrice-kultuszának valóságos személyhez való valóságos érzelem az alapja, nem puszta költői fikció; hogy csakugyan volt egy nő, akit Dante mindenkinél jobban szeretett, s aki később transzfiguráitan szimbolikus formát öltött számára, azt eddig semmilyen hiperkritikának nem sikerült megcáfolnia, s bizonyosan nem is fog soha sikerülni; hogy ki volt az a nő, mit csinált stb., bennünket alapjában édeskeveset érdekel, mivel Dante megértéséhez csak az a Beatrice fontos, aki műveiben él, nem pedig Firenzében bizonyos esztendőkben élt. A Vita Nuovából azt is megtudjuk, hogy Beatrice korán elhalt (1290), amely esemény Dante életének egészen új irányt adott. Beatrice halála nemcsak azért volt fölöttébb jelentékeny rá nézve, mert a nagy fájdalom költőileg megtermékenyítette, hanem egyrészt azért, mert, mint ő maga előadja a Convivióban, vigasztalást a filozófiában keresett, nevezetesen Boethiusnál és Cicerónál; másrészt azért, mert e haláleset, a földi életből kilépés teszi lehetővé, hogy fantáziájában Beatrice alakja minden földiséget elveszítve, a legmagasabb életértékek szimbólumává alakuljon át. Ez a két körülmény egyébként szorosan összetartozik, mert éppen a filozófiába s a teológiába való elmélyedés tette lehetővé Beatricének abban a formában való transzfigurációját, amelyben a Commediában találkozunk vele. Fanatikus szorgalommal vetette magát a filozófiai tanulmányokra, s rövid három év leforgása alatt a filozófia vált legfőbb szerelmévé, 218