Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

354 ság szent nevében, mert rögtön elvesz minden, minden — nem az utolsó föllobbanás ez, a végső, görcsös, elkeseredett kísérlet? Talán a szellemét nem is értjük már ennek a művészetnek, csak egyes darabjait látjuk, töredékeit, roncsait, letört tagjait, egyszóval „adalékokat", amiket meg is fogunk menteni becsülettel. De éltető szellemét! Hogy lesz a holt anyagból új, eleven művészet? Ki érzi ma azt a hatalmas alkotó kedvet, azt a végtelen, minden bajon diadalmaskodó naiv őserőt, mely ezt a művészetet megteremtette vígan, örömmel, játszva, öntudatlan? Népművészet! — milyen dohos, halottas szagú szó. Vajon benne van-e a lelke a népnek, él-e benne, világít-e, megihlet-e bennünket, megrészegít-e? Vagy csak rideg számításra ösztönöz, megfontolt spekulációra, a veszendőbe menőnek józan fölhasználására és értékesítésére? Hol a kedv, a nagy kedv, a duzzadó, lehetetlent nem látó erő kicsattanó kedve? Ha a népben már nincs, meglesz bennünk? Jönnek tudós emberek, a magyarság, a művészet nevében, és beleturkálnak a paraszt szűziességébe. Kihúzzák a párnát a feje alól, lehúzzák az inget testéről, és viszik a múzeumba, ahova majd eljárunk speciális magyar ihletért. Ha múzeumokat tudunk csinálni, összegyűjteni és „közleni" az adalékokat, akad majd ember, akinek lelke rezonál ezekre a melódiákra? Akinek ne kelljen megalkudnia az egyéniségével, mikor egy kész stílusba nyúl, ne kelljen az erejéből, függetlenségéből, szabadságából semmit feladni, mert egész lénye arra van teremtve, hogy mondanivalóit ennek a stílusnak a nyelvén mondja el. Eljön ez az ember? Ha eljön, hódolat neki. „Hiszünk a dolgunkban" — ezt íija Malonyay, s ez a legszebb hitvallás, ami művész, író, tudós szájába illik. Optimistáknak kell lennünk a munkánkban. Szeretnünk kell. íme egy értékes tanulság Malonyay könyvéből: a paraszt addig csinált igazi művészetet, amíg magának csinálta, amíg szeretettel csinálta a maga gyönyörűségére, amióta vásárra dolgozik, vásári holmi kerül ki a keze alól. Ami a mienk, abban nyilatkozik meg őszintén és tökéletesen a tehetségünk, lelkünk. Csak az a mienk, ami ránk hasonlít, legbensőbb énünkből fakadt, akár. egy egész népről, akár egyetlen egyéniségről van szó. Ha mi csakugyan magunkra ismerünk a nép művészetében és lassankint, önkéntelenül beszívjuk levegőjét, hogy vérré és hússá váljék bennünk, akkor nem kell mondva csinálni a magyar művészetet, jön az magától, mint ahogy ma is van néhány elszórt eset a népművészet egészséges termékenyítő hatására. Csak merev szisztémát nem szabad kovácsolnunk ebből a törekvésből. Malonyay könyvének többek közt megvan az a kiváló kulturális jelentősége, hogy elénk, tompult művészi érzékű emberek elé idevezeti a magyar parasztot, s megmutatja, miként szövi tele stílussal az életet a primitív ember. A művészek és a szalonok számára írott könyv ez, könnyű, tárcaszerű, mindenkinek érthető és érdekes. Célja, hogy minden művelt család asztalán helyet foglaljon egy kis népművészet. Malonyay a kutató módjára járt el, nem sokat filozofált, elmélkedett, hanem — ezúttal Kalotaszeg vidékén — fölkeresett mindent, amihez hozzáférnie módjában állott, s most átadja nekünk: íme, ezeket találtam. („Ha úgy tetszik, csak egyszerű képeskönyv ez, a magyar nép művészkedéséről beszámoló