Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

295 még ennyi esztendei olvasás, tanulás után sem tudtatok betelni? Mikor fogtok hát kielégülni? Még mindig nem találtátok meg, amit kerestek, hát mikor fogjátok akkor megtalálni? Hiszen némelyiteknek legfeljebb egy-két esztendeje van hátra még... De tudom, ők nem feleltek volna a kérdésemre; megértetlen és csudálkozó szemmel néztek volna rám, mint ahogy az életet nézik, s tovább is odahajoltak volna a vaskos könyvek fölé. Mint ahogy ott is gubbaszkodnak napról napra, reggeltől estig, fáradhatatlanul. De meg nem is mertem volna ilyesmit kérdezni tőlük, mert érzem, hogy a profán elemet képviselem köztük; hogyne, mikor nekem az olvasás, a könyvek közé való temetkezés legszentebb pillanataiban is ilyen szentségtörő gondolataim vannak: olyan ez az óriási könyvtár, mint egy rengeteg nagy vendéglő, a tudományok szörnyű méretű népkonyhája, ahová bebocsáttatása van mindenkinek, ahol jóllakhatik könyvvel és tudománnyal kiki kénye-kedve szerint. Kiszolgálják itt az embert jobban, mint a legelegánsabb vendéglőben, s még borravaló sem jár a pincéreknek; ott vannak a nagy étlapok, a temérdek katalógus, csak tessék választani: odahoznak az embernek mindent az asztalához, amit csak megkíván. Kis könyv kell vagy nagy, sok vagy kevés, nehéz vagy könnyű, csak egy sor írásba kerül. Ó, mily kényelmes, mily előkelő, mily fejedelmi is itt az élet, ahol szájába repül az embernek a sült galamb, ahol csak kívánni kell, s máris ott a beteljesülés! Nincs az a szellemi éhség, ami itt kielégülést ne találhatna. De bár kipécéztem ezekből a szellemi ínyencekből ezt a jólesően emberi vonást, azért szeretem őket. Hogyne, mikor olyan kitűnő alakok vannak köztük. Ott van például: az arab. Magas, méltóságteljes úr, napbarnított arccal, kopaszodó fejbúbbal, hosszú, fekete bajusszal, hátul lelógó, hosszú, fekete hajjal. Igaz, hogy mi, akik megfigyeljük, nagyon is önkényesen neveztük el arabnak, pusztán a külsejéből ítélve, mert különben nem tudjuk, milyen nemzetiségű. Csodálatos ember! A legfullasztóbb, a legégetőbb forróságban hosszú, fekete szalonkabátban jár, bő, fekete nadrágban és öblös cilinderben. Minden reggel már egy félórával a könyvtár nyitása előtt ott várakozik a könyvtárral szemben lévő kis kertben egy padon. 0 az első, aki belép. Leül az állandó helyére, eléje tesznek egy furcsa, kacskaringós kézirattal megtöltött vaskos könyvet, és ő másol rendületlenül. Hosszú hónapok óta s még soká fog ez így tartani, mert csak a közepén tart a könyvnek. Pont tizenkettőkor elmegy ebédelni, egyre visszatér, és másol hatig. Es teszi mindezt a legbámulatosabb nyugalommal és olyan pontos kimértséggel, mint egy óra. Még az apró, meggondolt léptei is olyanok, mintha valami gép mozgatná. És nem néz sem jobbra, sem balra soha, semmi a világon nem érdekli. Többször láttam ezt az embert esténkint, tehát könyvtári időn kívül, a Quartier Latin valamelyik padján ülni; mozdulatlanul, semmivel sem törődve, közömbösen maga elé meredve. Ennek az embernek jelenleg csak ahhoz az arab írású könyvhöz van köze a világon. Semmi egyéb nem létezik a számára. A másik kitűnő alakunk: a Stirner. Azért hívjuk Stirnernek és anarchistának, mert hatalmas, kopasz koponyát visel, mely alatt apró, szúrós sze-