Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

291 Emberi formájukból éppúgy kimentek, mint idegen ajkú társaik, most már teljesen hasonlítanak hozzájuk; szürke, egyforma, megkínzott verebei az utcának. Bennük nyilatkozik meg az utca és a nyomor rémítő kozmopolitizmusa. Nekem, aki meglehetősen járatos vagyok Párizs kis és nagy rejtelmeiben, bőven volt alkalmam megismerni különösen a Párizs alsóbb rétegeiben tengődő magyar egzisztenciákat. Részben közelről, részben csak tisztes távolról. Egyébként nem nagy vicc ez az egész megismerés, mert nevezetes szokása a magyaroknak, hogy bár különben nem szeretik s gyanús szemmel nézik egymást, folyton összebújnak, s valósággal nem tudnak ellenni egymás nélkül. Csodálatos jelenség, amin nem győztem eleget bámulni, s számtalanszor felvetettem magamban a kérdést, hogy vajon van-e még egy náció a világon, amelynek fiai, különösen idegenben, olyan ellenséges indulattal viseltetnének egymás iránt, mint éppen a magyarok? Hanem azért, mint mondom, folyton együtt vannak, s könnyű megtalálni őket, mégpedig tömegesen. Az is speciális magyar tulajdonság, hogy mind szidja a hazáját, de azért folyton hazai dolgokról beszél; aki nagyobb ambíciókat táplál, az már a sorsot is szidja, amely magyarnak teremtette, szidja a nyelvet, amellyel csak a mi szűk határunk keretein belül lehet boldogulni, hanem azért a legtöbb köztük folyton magyarul beszél, s többévi párizsi tartózkodás után sem tanul meg franciául. Úgyhogy bár mindenképpen át akarnak vedleni franciákká, végül is megmaradnak örökre idegennek ebben a nagyvárosban, melynek csak a külsőségeit lesik el, melynek csak hibáit látják meg, és teszik magukévá; ebben a városban, amelyből meg akarnak élni, de amely nem kér belőlük. Mennyi ember vándorol ide ebbe a Párizsba, mennyi teszi rá egész egzisztenciáját erre az útra, és mennyi készülődés, mennyi terv, mennyi energia tűnik itt el teljesen nyomtalanul. PÁRIZSI LEVELEK II. Párizs, augusztus 6. Mint említettem, a magyarokat nem kell keresni Párizsban. Elegendő végigmenni a boulevard-on és magyarul beszélni, hogy megállítsa valaki az embert azon a jogcímen, hogy ő is magyar, s pénzt kéljen. Ez már aztán a legspeciálisabb magyar tulajdonság. Emberek kitartatják magukat embertársaikkal azon a jogcímen, hogy honfitársak. S nincs kizárva, hogy ez elég jó és kényelmes kereseti forrás. De megalázó, undorító és visszataszító. Egyenes arculütése és sárba tiprása minden nemes érzésnek, ami a magyarság fogalmával összeforrott. Szentségtelen visszaélés azzal a nyelvvel, melyet különben megvetnek, s amelyet csak embertársaik megzsarolására használnak föl. Nemegyszer kérdeztem magamtól azt is, vajon a német, az angol, az olasz, a dán, a hollandi, a román vagy akármilyen nemzetiségbeli