Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
253 Persze, ön nem ismerte őket. Velük játszottam, illetve velük szavaltam én is. Rettenetesen szavaltunk mindnyájan, akkor az volt a jelszó, csak szavalni, minél jobban szavalni. Nagy Imre megrontotta az egész színészetet, amely nem volt egyéb szavalásnál. Őutána kezd alábbhagyni a szavalás, s már Somló 8 alatt, akinek erős érzéke van a modern színjátszáshoz, teret hódít az új törekvés, ő mondta mindig: csak nem deklamálni, csak nem deklamálni... Persze azért ma is vannak szavaló színészek — a művész néhány nevet említett —, köztük én is, sőt tán én az élükön. Bizony, így van, tudom én nagyon jól, de amit belevertek az emberbe, amit megszokott, ami vérévé vált, rettenetes nehéz azt levetni; hanem azért igyekszem mindenáron elhagyni a sablont. Tudja, néha valóságos dégoút 9 fog el, amikor a színpadon beszélni kezdek, amikor az első szót kimondom ... nem megy, nem megy. És higgye el, itthon, előadás után az ágyban sírva fakadok, és szidom magam, hogy milyen rossz voltam, hogy szavaltam már megint... — Ritka példáját látom ebben a művészi lelküsmeretességnek — feleltem. — A modernségnek igenis gyökere van a Nemzeti Színházban — folytatta Mihályfi —, és én igazat adok a színészeknek, de a lapoknak is, akik az érdekében síkraszállanak. Ez a jövő zenéje. Látja, engem például sokat szidnak, sok kemény kritikát kapok, de ha végeredményben jól meggondolom a dolgot, és magamba szállok, belátom, hogy megérdemlem ... — Akinek ilyen nagy a művészi öntudata — mondtam —, az keresztül is tudja vinni, amit akar. Igazán nagyon meghat, hogy művész úr ennyire lelkére veszi a dolgot. Mert mások nem így beszélnek, svindlereknek nevezik a modem színészeket, és szent meggyőződéssel. — Ne higgyen nekik — felelte —, ők sem hiszik, amit mondanak. Látja, én őszintén belátom a hibáimat, és igyekszem tanulni. Azt mondom: annak a Márkus Lászlónak, 1 0 amikor engem üt, igaza van; lehet, hogy amikor a barátait dicséri, már nincs annyira igaza, de hát ilyenkor, nagy eszmék összecsapása idején természetes az ilyesmi. Hanem egyszerűen azt mondani egy kritikusról, hogy ha engem levág, akkor nincs igaza, az abszurdum. Mondtam is egy színésznek, aki panaszkodott: ha a barátod dicsér, az mind igaz; de ha másvalaki leüt, egy szó sem igaz abból, amit mond... mégis, gondold meg jobban a dolgot, s vizsgáld meg önmagadat, és azután ítélj. A stílusról beszélgettünk ezután, meg a természetes játékról, s bár Mihályfi kerülte a neveket, én kiemeltem egyik-másik színész nevét. — A stílus — mondta Mihályfi — egy nagy lehetetlenség. Nincsen, csak egyéni stílus, a többi már sablon. A fő a természetesség, úgy játékban, mint a beszédben. Pethest csakugyan szeretem, eltalálta. A hangja nem túlságosan kifejező, s az ő képességeinek is megvannak a határai, de a határokon belül nagyon szép dolgokat tud csinálni. Hangulatot tud kelteni a színpadon, mély lelki hatásokat, közvetlen, és sok szív van benne. Általában nagy intelligenciájú és rendkívül öntudatos színésznek tartom. Ódry
