Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

207 Rippl-Rónainál, de olyan, aki eltérőbb a közízléstől, akiben több a nyugati kultúra, aki több lépéssel előzte volna meg a magyar művészet fejlődését, akinek tehát joggal több félreértésben lett volna része, mint neki, olyan nincs, ö, nem a mi érdemünk, hogy e tulajdonságai mellett boldogulni tudott, s megmaradt számunkra, s nem a mi érdemünk, hogy most végleg megtelepedett azon a földön, melyben, eleinte úgy tetszett, csak véletlenül született, de amely mégis a hazája. Hogy Rippl-Rónainak otthona legyen Magyarországon, előbb ki kellett repülnie innen, ki kellett hajóznia a nagy, széles vizekre. De nem azért ment Párizsba, hogy ott megtanulja azt, amit ott modern művészetnek neveznek, s nem is ott lett párizsi, hanem egyáltalán azért került oda, mert egyénisége születésénél fogva predesztinálva volt erre a Párizsra, a forrongó és örökké fejlődő művészetek hazájára, s ha ő meg is találta Párizsban, amit keresett, de ami fontosabb, megtalálták ott őt is, a távoli ország szülöttét, a távoli ország különös, magános virágát, mely rokon volt velük. S hogy ott lett naggyá, csak természetes, s annál a csodánál, hogy itt született, csak az lett volna nagyobb csoda, ha itt nálunk meg is értették volna. A természet nem játszik ilyen inkonzekvensül, s bizony Rippl-Rónainak el kellett innen mennie, talán a soha vissza nem térés reményével, hogy aztán, mikor mégis visszatér, otthonra találjon, meleg, puha fészekre, nagy nyugalomra, nagy magányra, s ami ennél kevesebb, de elkerülhetetlenül szükséges, megértésre. A kaposvári otthon, a családi tűzhely Rippl-Rónai életében és fejlődésében sokat jelentő állomás, egyben újabb fejlődésnek kiindulópontja. Az, amit egész életében szeretett, amivel együtt élt, ami hozzánőtt a lelkéhez, itt igazán az övé lett: az otthon, a magány, a nyugalom. Ezt nem lehet tanulni, ennek nincs sem régi, sem új művészeti kódexe, ez független hazától és társadalomtól, ez tisztára az övé, az a nagy és mélységes szeretet, mely úgy tud betölteni négy fehér falat, ha közte élő, szerető, beszélni és megérteni tudó lélekké varázsolódik át minden, ami halott tárgynak látszik. Négy fal közt, a mi bútoraink, holmijaink, könyveink közt végigélni meglesetlen intim órákat, mikor beárad az ablakon a napfény, vagy mikor estére fordul az idő, s a félhomály lopva surran be a függönyök lágy szövete közt; négy fal közt, hova nem jut el semmi zaj, hol a halotti csendben megszólalnak a tompa színű bútorok, halk melódiákba csendülnek össze a színek az asztalterítőn vagy a virágoké az asztalon, s ahol nem rabol el tőlünk semmit az idő, mert a magunkéi vagyunk, teljesen a magunkéi. Ezek a pillanatok, ezek az órák — az alkotás pülanatai Rippl-Rónainál. Ezt nem lehet keresni, ennek nincs mestersége, ennek nincs Párizsa és nincs Kaposvárja. Ezt csak megtalálni lehet, ott, ahol, de csak olyan lélekkel és művészettel, mely méltó az otthon és a magány eme pillanataira és óráira. Ismeritek a Francis Jammes

1 kis versét? A szobájában ócska bútorok vannak, amelyek hallották még a nagyapjának a hangját; a pohárszékből több évtizedes illata árad levendulának, almának, citromnak, gyümölcsíznek; minden, ami itt van, él, tud beszélni velük, s ő, a poéta, mosolyog