Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.
Nyomtatásban megjelent írások
179 a misztikusok, Eckhart, 5 Tauler, 6 Suso idejéből. Hogy mint ezek, misztikus volt ő is, érezte jól, s meg is siratta misztériumainak szertefoszlását teste és lelke roncsai közepette. De míg küzdeni, háborogni, rajongani, szeretni és imádkozni tudott benne a lélek, addig nem szűnt meg, legalább időközönkint, művészete legszebb kincseit a kézzelfoghatásig elképzelt Jézusa lábai elé szórni. Mint a Miasszonyunk legendás jongleurje, 7 aki produkcióit mutatta be áldozatul a Szűznek, ő is együgyű lelke sugallatát követte, s dalokban beszélt és vitt áldozatot a Megváltónak. Porban vergődő, bűnös ősz feje csak egy gyönyörűségre sóvárgott még, hogy a Megfeszített sebzett lába reátétessék. A megbocsátásban hinni nem tudott, hisz ő sem bocsátott meg magának soha, de meg tudta jól, hogy a másik percben úgyis ott folytatja bűnös életét, ahol elhagyta — csak arra a percre, míg a földet verte megalázott homloka, csak addig akarta érezni az isteni kéz simogató lágyságát és szeretetét. Mint ahogy szinte dühvel vetette magát kifosztott, sötét, de mindvégig nemes lelke a szeretetnek valahol egy pillanatra fölvillanó sugarára: Szeretni akarok! Gyönge szívem bolond; ha a szépnek, nemesnek, fennköltnek egy sugara fölvillan — mindegy, hogy hol, mindegy, hogy milyen, mindegy, hogy mikor — oda siet, rohan, repül... Helyzetéről, jelentőségéről a modern költészetben külön kellene beszélni, de úgy, hogy csak költészetéről, művészetéről essék szó. A Fétes Galantes s watteau-i bájáról, kokettériájáról, watteau-i melankóliájáról és a Sagesse orgonaszóhoz hasonló himnuszi zengéséről. Az ártatlan rezeda- és a tikkasztó tömjénillatról, mely a kis sanzonokból s a nagy vallomásokból árad. S ekkor lehetne szó a nagy bűnökről is, melyek mint események elmondhatatlanok, mint költemények és vallomások, elsikkaszthatatlan kellékei Verlaine egyéniségének. Nélkülök olyan volna költészete, mint a fehér ruhás leány, aki sohase nő nagyra, hanem megmarad mindig fehérnek, koszorúzottnak és fiatalnak. A Verlaine-ben lakott fehérruhás leány azonban megnőtt, és végig csavarogta az országutakat, kocsmákat és kőházakat. Nőiesnek az emelkedettség perceiben megmaradt; Verlaine idővel bestiának hívta. Valószínűleg megvolt rá az oka. Rövid, 3—4 strófás, leheletszerű dalok és melódiák s éppen ezért szinte lefordíthatatlan poémák mestere volt. Talán a leginkább-költő költő a franciák közt, az érzés, a haszontalan, céltalan, gondolatokat nem kereső, szimpla, együgyű érzés magas artisztikumú, a primitívségig rafinált művésze. Formacizelláló, akinél minden szó új életre kel, minden elkoptatott hangulat megelevenedik. Egy öntudatlan nagy alkotó, aki talán ma sem hinné el, hogy a munkára nem való kezei közül kihullott dalok egy egész vüág termőföldjébe hullottak bele, s e magokból azelőtt nem látott virágok hajtottak ki mindenfelé. Legdúsabban ott, az ő virágtalan sírja táján. • Verlaine arcát, hatalmas, tar koponyáját a számtalan festő közül, kiknek ez a fej problémája volt, Carriére örökítette meg a legtöbb karakter-
