Fülep Lajos: Egybegyűjtött írások I.

Nyomtatásban megjelent írások

171 ásított, hogy míg egyrészt a különben is hosszú s minden vígjátéki frissességnek híján levő darab rémítően ellaposult és elnyúlt, másrészt olyan zökkenésekből került ki a darab menete, melyek hasonlatosak a villamos vasútnak forgalmas időben való járásához: egy perc sima haladás és öt perc fékezés, megállás, indítás minden megállóhelyen. A darabból hiányzó természetes vidámságot egyik-másik színész azzal pótolta, hogy lemondva minden vígjátéki tónusról, bohócsipkát vágott a fejébe, és bukfencet hányt. Minden szót „megjátszott", elmondott elülről hátra, hátulról előre, alulról fölfelé és fölülről lefelé Vendrey, csak hogy egy kis nevetést csikarjon ki a közönségből. Ambícióját siker koronázta. Közönség ugyanis természetesen sok volt a színházban. A közönség domináló része hölgy. A hölgyek selyemben. A hölgyek unatkoznak, izegnek-mozognak. A selymek összedörgölődnek, zizegnek, suttognak, mosolyognak, sőt nevetnek; Vendrey azt hiszi, hogy a közönség nevet; vérszemet kap, s olyan erőlködéseket visz véghez a derültség érdekében, hogy csakugyan harsány kacaj veri a fel a bágyadt házat. A karzat derülésétől eltekintve őszinte vidámságot csak Hegedűs és Kiss Irén tudott kelteni. Hegedűs egy hülye paraszt ízről ízre megjátszott alakjával, Kiss Irén friss, eleven, elragadó temperamentumával. A többi szereplő nagyrészt ismert alakításainak részleteit variálta, ki-ki azt, amivel a legtöbb sikert aratta, mindenkor annak a nagy rutinnak, mesterségbeli készségnek segítségével, mely a látszólagos természetességre aspirálva annak a bizonyos kaptafának juttat minél több szerepet napról napra. Áll ez Balassára, aki szintén szívesen pályázott karzati elismerésekre; Tapolczaira, Góthra, aki a külsőségeknél alig ment tovább, kivéve a harmadik felvonás egy ízlésesen megjátszott jelenetét; Pappra, aki mintha csak mindig ebben az ensemble-ban mozgott volna; Pécsi Paulára, Haraszthy Herminre, Komlóssy Ilonára, akik lehetőleg kedvesek voltak, s nem sok vizet zavartak. Mindent összevetve, úgy a tapsok, mint a derültségek inkább a játszó személyzetnek szóltak, mint a darabnak, amely aligha lesz hosszú életű e földön. NEMZETI SZÍNHÁZ - LEBONNARD APÓ Zsúfolt ház ünnepelte december 30-án este Újházi művészetét, és unatkozott Jean Aicard darabján. Mint már jeleztük, a Lebonnard apó régesrég megsavanyodott szentimentalizmus receptje szerint készült. Valóságos megkopott törzsvendégeket láttunk viszont a színpadon, és mintha a művészek is kinőttek volna a régi gúnyából, látható mesterkéltséggel iparkodtak beletalálni magukat a hazug érzelgősséggel telített levegőbe. Éppen ezért az összjátékban nyoma sem volt a természetességnek. Dezső (Róbert) már az első két felvonásban oly petyhüdten játszott, mintha előre jelezni akarta volna, hogy a harmadikban vége a dicsőségnek. Török Irma amúgy is érzelmes hangját a lehetőségig fokozta; ott, ahol erre szükség van, a Blanche-sal való jelenetében zajos tapsot is kapott érte, de nekünk úgy tet-