Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Géza nevünk eredete: Magyar Nyelv LII (1956), 325—33
.131 és őröl szavaink török alapszavát: GOMBOCZ, BTLW. 168; NÉMETH: MNy. XXVIII, 9; LIGETI: MNy. XXIX, 179). Az elmondottak értelmében a tárgyalt nyugati türk ~ kazár méltóságnév egykorú hangalakját a *díévu ~ *dzéf)u (díébu) formákban kell látnunk. Az é felvételét a grúz i ~ örmény e ~ bizánci t, e és te megfelelés indokolja. — Ez volt nézetem szerint a magyar *Gyéü alapszava, amely valamikor a VI. század után került át a honfoglalás előtti magyarok nyelvébe. Érdekes, hogy a török labialisok hang- és írástörténeti értelmezésében mutatkozó nehézségek számos vonatkozása a magyar labialisok esetében is megtalálható. A magyarban is előfordul (vö. P AIS : MNy. LII. 15 — 9) V ~ H váltakozás, s magyarázata itt is egy közös előzménynek, a /3-nek a felvételével történhetik a legtermésaatesebben (vö.: BÁRCZI: MNy. LII, 11 — 2; D EME LÁSZLÓ: uo. 13 — 4, KÁLMÁN BÉLA: uo. 21 — 3). A román nyelv magyar jövevényszavainak néhány hangtani sajátsága a PETROVICI EMIL kitűnő előadásában (vö. MNy. LII, 6—LL) 1 elhangzottak tanúsága szerint szintén világosan bizonyítja, hogy a magyar v hang helyén korábban egy bilabialis spiráns képzésű hangot ejtettek. Bár PETROVICI megállapításainak érvényességét a magyar hangtörténet és a magyar nyelvjárások szakértői mind kronológiai, mind pedig földrajzi szempontból erősen korlátozták (vö.: D EME : i. h.; TAMÁS LAJOS: MNy. LII, 15; BENKŐ: UO. 23—6), az a tétel általános elfogadásra talált, hogy a későbbi magyar v (és részben b) előzményeként az ősmagyarban fi volt. Egy török *díévu ~ díéfiu (* díébu) forma átvétele tehát az ősmagyarban *díé0u alakban történhetett, amelyben a fi vagy egy török eredeti p-nek felel meg, vagy pedig egy átadott török v-t helyettesít (vö. DEME : MNy. LII. 11 — 2). Ez a névalak a későbbiek során vagy ilyen illeszkedés nélküli formában élt tovább az ősmagyarban, vagy pedig idők folyamán az ősmagyar szóvég-szabályoknak (vö. BÁRCZI, Hangtört. 13—5) is megfelelő *díéfii, •illetőleg az ősmagyar nyelvjárási tí-k (vö. BÁRCZI, Régi m. nyelvj. 7) megjelenése után (amit ebben az esetben a /3 labializáló hatása is elősegíthetett) részben *d£e/itt fejlődhetett belőle. Ezek az ősmagyar *díefii és *díefiil alakok — úgy gondolom — kifogástalan alapot szolgáltatnak a Géza névösszes régi formáinak értelmezéséhez. Szembeötlő elsősorban, hogy az igen régi /ea>/?t rî<L és *Devix névalakok vi szótagja kitűnően magyarázható egy kicsinyítő képzős *díéfiitga változatból. A Peto^trCaç alak ee>/3i betűcsoportjának tu-jában, mivel a középgörög a> már csak hangsúlyos helyzetben jelölt hosszú hangot, a /3-t bevezető labialis hangképző-elem pleonasztikus jelölését, illetőleg az egész e°vi betűkapcsolatban egy magyar éfii megfelelőjét láthatjuk. A magyar /3-t a oseh *Devix alakban is helyettesíti a v. A *díéf)ü változat szóvégi tt-jének redukálódása valószínűleg igen korán végbement (vö. BÁRCZI, TihAl. 79), ami a szóvégre került /3 vokal izálódását vonta maga után. Az így keletkezett *Gyéü alakot tükrözik az Al-Gyö név Gyó elemének az ómagyar korban feljegyzett Geu, Gew alakjai (vö. SZABÓ DÉNES: MNyTK. 85. sz. 19—20). További fejleményeiről (Gyeü > Gyöü > Gyó) fentebb (328) már szóltunk. Arra a kérdésre, hogy a -csa (-sa) kicsinyítőképző-bokrot az ősmagyar *díéfi1X név egyszótagúvá válása után (és részben 1 Géza nevünk itt előadott magyarázatának alapgondolatait ez az előadás és az utána elhangzott tanulságos hozzászólások támasztották bennem. 71
