Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)

A magyar népnév legrégibb előfordulásai a forrásokban: Pais Dezső Emlékkönyv (1956), 268-75

268 és a Maeotis környéke akkori hun lakóinak, az utiguroknak és a kutriguroknak a nevét ő vonta be először Muageris történetének magyarázatába és ezzel együtt őstörténetünk „magyar gyanús" adatai közé (az ő nyomán halad SZEKÉR JOAKIM, Magyarok Eredete I. Pozsony, 1791. 75, 94). A XVill. század második felének nagy jelentőségű őstörténeti felismerései a továbbiakban némileg elterelték a figyelmet Muageris történetéről. Míg ugyanis a krónikák ideje óta csak Jugria, az északi őshaza, valamint a magyar és obi-ugor nyelvek rokonságának felfedezése változtatott a hagyományos hun=magyar szemléleten, most hirtelen kitágult a magyar őstörténészek látóköre. Először a hun történet alakult át, amikor DE GUIONES fordításban közzétette a kínai forrásoknak a hiung-nukra és más barbár népekre vonatkozó gazdag anyagát, és elsőnek kísérelte meg azonosítani a kínai és nyugati forrásokban szereplő nagy nomád népeket (hiung-nuk: hunok; zsuan-zsuanok: avarok; heftaliták, ogurok, türkök, kazárok). A következőkben PBAY GYÖRGY és DESERICZKY, valamint PRAY és CETTO között a hiung-nukról és hunokról lefolytatott vita eredményeinél azonban fontosabbnak bizonyult DESERICZKY saját felfedezése, Richardus jelentése: Magna Hungaria ténye, s még ezt is a háttérbe szorították SAjNovicsnak és GYARMATHinak valóban korszakalkotó megállapításai a finnugor nyelvrokonságról. Most már gyökeresen át kellett alakulnia a hun —magyar—finnugor—ogur őstörténetnek. — Kerültek azonban elő olyan adatok is, amelyek ismét déli magyar őshazára mutattak. A kaukázusi Mağar városára már HATVANI TURKOLLY SÁMUEL ráterelte a magyar őstörténészek figyelmét (vö. KATONA i. m. 53), J. KLAPROTHnak a Kaukázusban az 1807 — 1808. évek folyamán tett utazásai után azonban nemcsak Magar városa (vö. JERNEY JÁNOS: Tudománytár XTTT [1843.], 7 — 27, 67 — 85), lianem a dagesztáni avar „várkunok" (vö. KÁT.LAY FERENC: Új Magyar Múz. I [1850/1.], CCXXXYTTI) ée a gudamakarok népe (vö. FEJÉR GYÖRGY, De peregrinis nominibus Magyarorum avitorum sedium indiciis. Pesthini, 1837. 30) is tartósan őstörténészeink érdeklődési körébe került. Mind az északi, mind a déli őshazák kutatói fontos új adatokhoz jutottak, amikor a XIX. század első felében új mohamedán források váltak ismertté. A magyar őstörténészek addig is idézgették STRAHLENBERG nyomán Abü-1rázit, KLAFBOTH nyomán a Derbend-náme egyes részeit, D'HERBELOT Bibliothéque-jéből pedig Elmacint, Abû-1-Fidâ' történeti művét és néhány más szerzőt, érdeklődésük azonban hirtelen megnőtt, amikor a XIX. század húszas éveiben C. M. FRAEHN (VÖ. ilyreıijecTBHe Hőn «bagjıaHa na BoJiry. nog peg. H. K). Kpa'iKOBCKoro. M.— Jl„ 1939. 179) orosz földön közzétette Ibn Fadl&n útleírásának akkor ismert részleteit, amelyek a baskírokról, a volgai bolgárokról és a kazárokról szólnak, és három évszázaddal megelőzik a DESERiczKYtől idézett mongolkori utazók adatait. Hozzájárultak ehhez C. D'OHSONnak (Les peuples du Caucase. Paris, 1828.) a Mas'üdl szövegére ós más mohamedán forrásokra alapozott, ma is tanulságos fejtegetései a kaukázusi (1 — 71) és volgai (72—151) népek történetéről. További fontos új mohamedán adatokat tett közzé J. HAMMER 1825-ben (8ur les origines russes 108, 123—4, 130) és 1835-ben (Gesch. des osmanischen Reiches X, 681 — 8). A közzétett késői perzsa és török kompilációk, amint ma már tudjuk, a honfoglalás előtti magyarságot Gaiháni nevezetes földrajzi müve alapján írják le (vö. alább 273). A magyar név azonban romlott formát 57