Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
A szakrális királyság a steppei népeknél (a kazároknál és a magyaroknál): Magyar Nyelv LXX (1974), 11-7
11 célszerű a királyság szakrális jellegének olyan tanulmányozása, amikor a királyság szakrális vonásainak csak bizonyos tartalmilag és történetileg összefüggő csoportja kerül megtárgyalásra. 2. Ebből a szempontból különösen két holland vallástörténésznek a kongresszus után tett javaslatai járultak hozzá jelentős mértékben a helyzet tisztázásához. Egyikőjük, TH. P. VAN B AAREN (Nederlands Theol. Tijdschr. X, 204 — 5) meggyőzően mutatott rá, hogy a leghelyesebb, ha visszatérünk J. G. FRAZER eredeti terminológiájához, és a „szakrális királyság" kifejezést kizárólag a királyságnak azokra a példáira vonatkoztatjuk, ahol együtt megvannak a következő vonások: 1. a király trónralépése után földönjáró istenségnek számít; 2. népét isteni hatalommal kormányozza; 3. ahol a király felelős a kozmikus rendért; 4. ahol éppen ezért a király életének és halálának kozmikus jelentősége is van. A király halála, mint az ősidők dema-istenségeinek esetében, új élet forrásává válik népe számára, tehát helyettesítő jellegű. — Olyan példa azonban — érthetően — kevés van, amelyben a királyság a felsorolt vonások mindegyikét tartalmazza. VAN BAAREN véleménye szerint az általánosan ,,szakrális"-ként jellemzett esetek közül egyedül az afrikaiak esetében beszélhetünk tulajdonképpeni szakrális királyságról. Az afrikai példákat újabban többször is feldolgozták monografikusán, így elsősorban T OR I RSTAM (The King of Ganda: The Ethnographical Museum of Sweden. New Ser., n°. 8. Stockholm, 1944.) és P. H ADFIELD (Traits of Divine Kingship in Africa. London, 1949.). E két tanulmány, mely főbb mondanivalóiban elég messzemenően egyezik, az Afrika-kutatók (közöttük C. G. SELIGMAN, C. K. M EEK , P. A. T ALBOT , E. E. EVANS PRITCHARD és mások) vizsgálatainak kritikai feldolgozását is tartalmazza. Újabban ismertté váltak egy afrikai (a ruandai) szakrális királyság rituális szövegei is (fordításban: M. D'HEBTEFELT—A. COUPEZ, La rovauté sacróe de l'ancien Rwanda: Koninklijk Museum voor Midden-Afrika. Tervuren, Belgie. Annalen, Reeks in 8. Wetenschappen van de Mens, n°. 52. 1964.). Ugyanebben a belga sorozatban (n°. 63. 1969.) jelent meg az afrikai szakrális királyság legújabb monografikus feldolgozása is (E. D. HECHT, Der Herrscher und seine Ratgeber im afrikanischen Sakralen Königtum). Ami a szakrális királyság társadalomtörténeti vonatkozásait illeti, a római kongresszus óta a legfontosabb megfigyelést — nézetem szerint — a másik holland vallástörténész, F. SIERKSMA tette, amikor „Religie en primitieve culturen" című értekezésében (Ned. Th. Tijdschr. X, 209 — 36) rámutatott arra, hogy szakrális királyság minden eddig ismert esetben ott fejlődött ki, ahol előzőleg felülrétegezett társadalom jött létre, vagyis: egv törzscsoport hódítással és erőszakkal kényszerítette uralmát egy vagy több másikra. Ezekben az esetekben tehát mindig egyfajta nagyfejedelemségről, vagy mondhatjuk úgy is, barbár „C8ászárság"-ról van szó. 3. Az elmondottak azonban legalábbis egy ponton lényeges kiegészítésre szorulnak. Ez pedig az, hogy a királyságnak az afrikai példákon kívül is vannak olyan esetei, amelyek nemcsak idetartoznak, hanem egyenesen klasszikus példái a szakrális királyságnak. A kazár, illetőleg nyugati türk, valamint a honfoglalás előtti magyar királyságra gondolunk, melyeket a steppe i és a magyar történelemmel foglalkozó szakirodalom már sokszor vizsgált . Ez az intézmény a három említett népnél közös történeti gyökerekre megv vissza. A kazárok ugyanis a nyugati türkök egyik önálló ágát alkották, s a magyar 211
