Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)

Még egyszer a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásáról: Magyar Nyelv LXXVII (1981), 419-23

144 A vezérnév-lista többi neve körül még sok a bizonytalanság. Magam sem tartom vitathatatlannak a L.j.s betűcsoportról adott magyarázatomat. E betűcsoport .»-ének /-re való változtatása, hogv Léi nevéhez jussunk, ugyanolyan kérdéses értékű megoldás, mintha e. L.j.s-t, L-jenek megváltoztatásával Fájsz későbbi nagyvezér nevével azonosítanánk. Elfogadhatatlannak látszik nyelvészeti és paleográfiai okokból egyaránt — GYÖRFFY javaslata, hogy a L.j.s betűcsoportot javítások árán a krónikái Velúr, Velec nevével kapcsoljuk össze. Ha az ötödik vezérnóv, a L.j.s esetél>en nagy a bizonytalanság, akkor még inkább érvényes ez a megállapítás a hatodik és a hetedik névvel kapcsolatban. A hatodik ugyanis a vízkáros papíroson még elmosódottabb, mint a L.j.s. Megfejtése egyelőre nein látszik lehetségesnek. Olvasata valószínűleg wa-'r.w.d ,,ós '.r.w.d". A név elején álló 'ajin betűről azonban meg kell jegyeznünk, hogy az magyar hangot semmiképpen nem jelölhet. Az 'ajin ugyanis a sémi nyelvek különleges hangja, a h zöngés párja, átiratokban egyáltalán nem használatos. Egy pontnak az 'ajin felé való helyezésével a gain betűt (o: y) kapjuk ugyan, az viszont ómagyar kori szókezdőnek képzelhető el nehezen. Valószínű tehát, hogy névnek az eddigi olvasata, talán a L.j.s-óval együtt, hibás. Az utolsó nevet a kiadók H.d.h.d.y-nek olvassák. A két d helyett ón 1979-ben r-et ajánlottam. Az arab kézirat nagy részélien dokszor alig megkülönböztethető betűk megítélésében — úgy gondolom — helyesebb a teljes kéziratot ismerő kiadók véleményét elfogadnunk. Végezetül szót kell ejtenünk még a magyar vozérnévsor feljegyzésének kérdéséről, vagyis arról, hogv ki adhatta át e vezérneveket az araboknak, s hogv az átadás közvetlenül vagy tolmács közreműködésével történt-e. Minderről Ibn IJaiján tudósításában nem esik szó, így óhatatlanul feltevésekre vagyunk utalva, amelyek csak többé vagy kevésbé valószínűsíthetők. A hét magyar vezérnóv nézetem szerint végső fokon feltótlenül magyar forrásból származik. Azt nem gondolom lehetségesnek, hogy az átadás arabul is tudó magyar harcos vagv magyarul is tudó arab katona érintkezése során történt volna. GYÖRFFY (i. h.) tehát teljes joggal veti fel a kérdést, hogy mi módon történt a tolmácsolás, és azt tartja valószínűnek, hogy abban vagy volgai bolgár, vagy zsidó kereskedők, vagy esetleg a magyarok szláv rabszolgája vehetett részt. Fenti cikkében ELTÉR ISTVÁN tulajdonképpen fel sem veti a tolmácsolás kérdését, hanem abból indul ki, hogy az arab feljegyző ugyanolyan „szabályos" módon jegyezte fel arab írással a magyar neveket, mint a spanyol szavakat, amelyeknek az arabban hiányzó hangjait, az arab—spanyol évszázados együttélés során kialakult helyesírási szokásoknak megfelelően, mindig következetesen ugyanazokkal a betűkkel jelölte. A valóságban tolmácsolás, sőt esetleg kettős tolmácsolás, útján hallott hangok feljegyzésében következetességet várni teljesen elhibázott volna. Mindenesetre spanyol nyelvtörténeti fejtegetések helyett sokkal egyszerűbb ós főleg szerényebb eljárás lett volna, ha ELTÉR egyetlen világos mondatban, egy tekintélyes szakmunkára való rövid hivatkozással annyit jegyzett volna meg, hogy a spanyol S-t a spanyolországi arabok következetesen ijf-vel szokták helyettesíteni, - ezért feltehető, hogy a magyar ó-t is így helyettesítették. Ezt persze már én is foltettem IFu7<5»7di-magyarázatomban, azzal a különbséggel, hogy nem látom indokoltnak a spanyol nyelvtörténeti érveknek a tárgyalásba való bevonását, mindaddig, amíg nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy milyen úton jutott el a kalandozó hét magyar vezér neve az arabokhoz. Ugyanez 142