Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)
Gardîzî „török" fejezetének magyarázatához (Álmos nevének származtatásaihoz): Magyar Nyelv LXVIII (1972), 138-45
.131 Gardizi nyelvéről szólva azonban MINORSKY és HABIBI fejtegetésein túlmenőleg hangsúlyoznunk kell, hogy a műnek csak egy része eredeti fogalmazás. A Zain al-ahbâr nagy része arab szövegek fordítása, mégpedig sok helyen igen gyenge fordítása. Ezt azokban az esetekben állapíthatjuk meg, amikor számunkra is rendelkezésre áll a Gardizitól használt eredeti arab szöveg. Vonatkozik az egyebek között a kelet-európai és a steppei török népek leírására is, amelyet Gardizin kívül több más perzsa és arab kompilátor is közöl munkájában, s amely — ezt már régen tudjuk Díaiháni khorászáni (bukhárai) emír „Kitáb al-masálik wa-l-mamálik: Az útvonalak és országok könyve" című művéből származik. Gardizi a „török" fejezet elején maga is idézi Dáaiháni művét, és egyébként sincs semmi jele annak, hogy lbn Rusta művét használta volna. IJABÍBI tehát tévesen állítja, hogy ennek a fejezetnek az anyagát Gardizi lbn Rusta művéből vette. Ibn Rusta Gardizivel együtt csak egyike volt azoknak a mohamedán íróknak, akik Dzsaiháni egykor híres, de sajnos ránk nem maradt művéből merítettek. A keleti népeknek ez a mintegy 20 nyomtatott lapnyi terjedelmű leírása mindenesetre maga is elegendő arra, hogy világos képet alkossunk Gardizi fordítói képességeiről. A kérdéses szövegrészlet ugyanis tele van kisebb-nagyobb félreértéssel és fordítási pontatlansággal, ami csak részben magyarázható azzal, hogv Gardizi Dzaihánikézirata talán már szintén sok hibát tartalmazott. A Zain al-ahbâr nyelvéről szólva nem lényegtelen azt sem megemlítenünk, hogy Gardizi egyes alább tárgyalandó török népetimológiás elbeszélésekből ítélve törökül sem tudott megfelelően. így történhetett meg vele, hogy néhány esetben éppen a csattanót hagyta ki ezekből az elbeszélésekből. Például a kimák-törökökről szóló fejezetben arról van szó, hogy a kimákek uralkodója azért kapta a tutug méltóságnevet, mert egy alkalommal az lrtis partján állva, egy hangot hallott, és egy hajfonatot látott úszni a víz színén. Erre haladéktalanul a vízbe ment, megragadta a hajfonatot, és kimentette a vízből - saját feleségét. A kimákek ekkor adták uralkodójuknak a tutug méltóságnevet, „mert hallotta a hangot, a vízbe ment és nem félt". így Gardizi, pedig nem kétes, hogv az eredeti népetimológiás elbeszélés szerzője, a kínai eredetű török tutug méltóságnevet a török tut 'megragad' ige -ug képzős névszói származékának érezte, s ehhez költötte az egész történetet. Gardizi viszont, minthogy nem tudott törökül, az idézett mondat végéről éppen az „és megragadta a hajfonatot" szavakat hagyta el. 3. Gardizi munkájának központi részét az iráni történelem alkotja. Az iráni történelem legendás őskora után közli a Szászánida-dinasztia (i. sz. 224 632.) történetét, majd az arab birodalom létrejöttét és az arabok iráni hódítását mondja el. A legrészletesebben azonban az Irán keleti részein uralkodó mohamedán dinasztiák történetével foglalkozik (egészen i. sz. 1040-ig). Művének második nagy fejezetét az összehasonlító kronológiának szentelte. Ebben a görög, arab, perzsa és indiai kronológia összefüggéseit és az említett népek ünnepeit ismerteti. Ezen a fejezeten meglátszik Gardizi nagv kortársának, Birünînak a hatása, akivel Gardizinek személves kapcsolatai is voltak. A mű harmadik nagy fejezete a „türk" törzsek leírása, az utolsó, negyedik rész pedig az indiai szokásokat tárgyalja. 4. A „türk" fejezet elején Gardizi idézi forrásait, amelyek közül a legfontosabbak Diaihânî és lbn al-Muqaffa' művei. Gardizi Dfcaiháni-idézeteivel más alkalommal kívánok foglalkozni. Itt csak annyit jegyeznék meg. hogv 107
