Czeglédy Károly: Magyar őstörténeti tanulmányok. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 3.)

Az Árpád-kori mohamedánokról és neveikről (Névtudományi előadások a II. Névtudományi Konferencián: Nyelvtud. Ért., 70.sz., 1970), 254-59

268 elemek tehát szintén képviselve lehettek hazánkban. Az üli jelentésnek ezek a részletei most I

VAN HRBKK eseh orientalista megbízható német fordításában is hozzáférhetők (AOr. Hung. V, 207 II). A hvárezmi eredet íi i 11 agvar mohamedánok Abü Hantid szerint királyi tisztviselők, és titkolják mohamedán vallásukat. A magribiek ezzel szemben, Abü lJSmid földijei, csak katonai szolgálatot teljesítenek, és nyíltan megvallják hitüket. ÍVAN HRBEK szántára nem volt hozzáférhető a teljes magyar forrásanyag, s így egyébként igen értékes fejtegetései ezeken a pontokon kiigazításra szorulnak. A magyar törvények és a pápai levelek ugyanis semmilyen kétséget nem hagynak afelől, bogv a magyarországi mohamedánoknak hitét eltitkoló s emiatt néha üldözött csoportja, amelynek tagjai egyébként királyi tisztviselők voltak, azokkal az izmaelitákkal azonos, akik a kincstár és a sókamara tisztviselői, valamint adóbérlők voltak, s magyar nevük, amint a zobori oklevélből tudjuk, a káliz volt. Abü Hámid közlése tehát, amely szerint ezek a mohamedánok hvárezmi eredetűek, pontosan megegyezik a fent előadottakkal. Tökéletesen világos a mór tudósnak a másik csoportról adott meghatározása is, amely nem hagy kétséget afelől, hogy ennek a csoportnak tagjai különböző nyugat-levantei és afrikai zsoldosok voltak. A magribiek természetesen teljes vallásszabadságot élveztek Magyarországon, ami egyáltalán nem zavarta a királyt, 11. Gézát abban amint Abü Hámid mondja , hogy szeresse mohamedán zsoldosait. A ,,magribiek"-ről mondottak mindenesetre teljesen világosak Abü Hámid tudósításában, s ezért nem fogadható el HRBEK magyarázata (követi SMAIL BALIÓ is: Südostforschungen XXIII, 19—35), amely szerint a magyarországi mağribi csoport valójában egv mohamedán besenyő törzzsel azonos. Az, hogy Abü Hámid a besenyőknél, sőt Szakszínban élő magribiekről is tud, csak annyit jelent, hogy a levantei mohamedánok vállalkozó szellemű csoportja, a normannokhoz hasonlóan, óriási területen működött. Érdekes, amit Abü Hámid a mohamedán zsoldosok toborzásáról mond. Amikor ugyanis 1153-ban Al;ű Hámid visszatért Magyarországról Szakszínba, II. Géza vele küldte megbízottját, lszmail Ibn Haszant is, hogy az, ALű Hámid segítségével az ottani szegény mohamedánok és törökök kczül zsoldosokai toborozzon számára. Hasonló toborzások során kerülhettek a magyarországi magribiek is hazánkba. Abü Rámid tudósítását földrajzi szempontból is kitűnően egészítik ki Yáqút arab lexikon-író (I, 469 — 70) feljegyzései a magyarországi mohamedánokról. Yáqút 1220 táján találkozott Aleppóban a niagtar mohamedánokkal, akik elmondták, hogy harminc helységben laknak Magyarország szélén, magyarul beszélnek, ugyanúgy öltözködnek, mint a magyaick, és az ortodox Iszlámnak az Abü Hanifa-féle ágazatához (jogi iskolájához) tartoznak. Az utóbbi, amint tudjuk, az Lzlám keleti tartományaiban és a steppei népek körében volt elterjedve. Nem szenved kétséget, hogy a magyar mohamedánoknak ez az ország szélén nagyobb területen élő csoportja azokkal a szerémségi kálizokkal volt azonos, akik Abü Hámid szavaiból ítélve is, nagyobb vallásszabadságot élveztek, mint az ország városaiban és falvaiban szétszórtan, a keresztyénekkel együtt élő többi kálizok. Ezek a szerémségi kálizok vettek részt II. Géza és a délről támadó Mánuel bizánci császár háborúiban éppen Abü Hámid itt-tartózkodása idején. Abü Hámid említést is tesz erről, és elmondja, hogy ő maga is buzdította „azokat" (itt tehát nem földijeiről, a magribiekről van szó) a mohamedánokat a „szent" háborúra. 104