Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 2. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 2.)

A magyar nép mongol kori nevei (magyar, baskír, király) [MNy LX/1964/, 385-404.]

75 ma-S'a (nép) városáról, amely a T'u-na (? Turul, Duna) folyó mellett fekszik. PELLIOT (i. m. 132, 3. jegyz.) jól látja, hogy itt Pest (nála: Buda-Pest) városáról van szó, de a ma-c'a átírást kétszeresen is szabálytalannak tartja, egy eredeti mafar-ral szemben. Az is, de a szóvégi r hiánya puszta figyelmetlenséggel is magyarázható (ilyesmire kínai átírásokban bőségesen találunk példát); a 6', amely egy eredeti c-t tükröz, szintén érthetővé válik, ha az életrajz forrását mongol eredetiben keressük: ujgur-mongol írásban, mint az imént láttuk, egy betű szolgál a ( és / (kínai átírásban 6' és c) rögzítésére. Lényegében ebben az értelemben vallanak a perzsa emlékek adatai is. A Piano C a r p i n i-féle „szaracén" levélben mafar alakot lelünk. Az első szótagbpn kiírt aleph természetesen nem jelent hosszúságot, az a hangértéket azonban félreérthetetlenül biztosítja. A második szótagban is lehetséges persze az a magánhangzó, de lehet más is, pl. i. R a á i d u-'d-D i n kétértelműségtől mentesen mâfâr-t ír (ígv BLOCKET i. m. 43 is; az 54. oldalon megadott mäcär viszont BLOCHET értéktelen emendációja); ez ugyanis világosan mafar-nak értelmezendő. Hasonlóképpen mäfär-t ad BEREZIN szövege (III, 217.) is. Érdemes felhívnunk a figyelmet „A mongolok titkos története" egyik sajátságos adatára, ez a 262. szakaszban olvasható mafarat. A mafar név szempontjából nem tartalmaz ez semmi különöset, talán csak azt, hogy „többes számi alak", legalábbis ez volt többek véleménye, így PELLiOTé is (vö. Notes, 129). Azt azonban nem tette szóvá senki, hogv ilyen többes számi alak a mongolban nincs. Ebben a nyelvben ugyanis teljesen szabályosan egy maja t alakot várnánk többes számként, esetleg kevésbé szokásosan egy ma far utót, de semmi esetre sem mafarat-ot. Amennyiben mégis mongol többessel volna dolgunk, akkor egy mafaran- egyes alakból kellene kiindulni; vö. qongqotad <.qongqotan, buda'at < buda'an; tűmet < tümen, fürcet < fürSen. A mafarat -at többesjeléről azonban korai volna messzebb menő következtetéseket levonni (így pl. egybevetni az arab-perzsa ât többesjellel), ugyanis alkalmasint csak szövegromlásról van szó. Ebből a szempontból felettébb tanulságos szemügyre venni az „Altan tobói" kéziratát, amely történetesen tartalmazza a kérdéses 262. szakaszt (f. 117b). Nos, ebben az ujgur-mongol írásos kéziratban a meghódított népek felsorolásában az orusud 'oroszok' helyett ornsad-ot olvasunk, pontosan azzal az íráshibával, amellyel a mafarut-bó\ mafarat lett. Úgy látszik, a hiba sem jár egyedül, mert ugyanebben a szakaszban kéziratunk expressis verbis megmondja, hogv tizenegy népről van szó, a felsorolásban mégis csak tízet találunk. Végül, ugyanitt az orusud (orusut) és asud (asut) között kellene állnia a *mafarud (mafarut)-nak (a környező két népnév is -ud, -ut többesben állt), ez az alak azonban hiányzik, helyette egy ismeretlen, meglepő sanyqud-ot találunk. Valójában egyszerű torzítással van dolgunk, amely főleg a szó elején erősen meghaladja a szokásos mértéket, de így is visszavezethető az eredeti [ mafJarud-rsa; az emendációból az "árud visszaállítása alig szorul magyarázatra. 5. A mongol kori mafar végső soron egy magyar nyelvi magyar alakra megy vissza, e mellett, gondolom, sem a mogyer, sem a magyer nemigen jöhet szóba. Bizonyos körülmények alapján eleve el kell utasítanunk a közvetlen átvétel lehetőségét. A lehetséges közvetítések közül hangtani okokból el kell hárítanunk a szláv közvetítéát. Ha viszont figyelembe vesszük, hogy a mongolok nyugati hódításaik során két nagy idegen nyelv, a török és a perzsa segítségére támaszkodtak, és ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a magyarországi