Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 2. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 2.)

Régi török eredetű neveink II. [MNy LXXV/1979/, 26-42.]

426 dául besenyő vagy kabar személyekről van szó. Különös figyelmet szentelünk minden olyan nyelvi (hangtani, jelentéstani) jelenségnek, amely rendhagyó és útbaigazítással szolgálhat a nyelvtípus meghatározásában; vannak ezek között eddig fel nem ismert osuvasos sajátságok is. Kronológiai tekintetl>en nagyjában a IX —XII. század anyagát vizsgáljuk, korábbi és későbbi adatok csak mankóul szolgálnak felvetett magyarázatunk megtámogatására. Szándékosan használjuk a „török eredetű" meghatározást, mert a törökből átvett, lefogadott tulajdonnevek éppúgy magukon viselik nyelvünk hangtani jegyeit, mint török jövevényszavaink. Mindebből következik, hogy minden török'eredetű névkategória helyes értelmezéséhez — a törökön kívül különös súlyt kell vetnünk a megfelelő magyar névkategória tanulságaira. 2. A magyar névkutatásnak nagyszerű eredményei vannak. Legjelentősebb képviselői közül is itt csak néhánynak egv-egy művét tartjuk szem előtt; ily módon szándékozunk elkerülni ismert dolgok ismétlését, egyben általános hitelű nézetekhez fűzhetjük megjegyzéseinket. E művek: MELICH JÁNOS, Keresztneveinkről: MNy. X, 97 — 107, 149- 56, 193-9, 249-55; GOMBOCZ ZOLTÁN, Árpádkori török személyneveink: MNvTK. 16. sz.; PAIS DEZSŐ, Régi személyneveink jelentéstana: MNvTK. 115. sz.; BENKŐ LORÁND, A régi magyar személynévadás: Magyar Névkutatás Kézikönyve (Bp., 1949.): NÉMETH GYULA, A honfoglaló magyarság kialakulása; RÁSONYI, LÁSZLÓ,

The Psychology and Categories of Name Giving Among the Turkish People: Hungaro-Turoica, Bp.. 1976. 207 23; BÁRCZI GÉZA, A magyar szókincs eredete

2 122 -62. BÁRCZI nemcsak a korábbi kutatásoknak adja kritikai áttekintését, hanem saját maga eredményeit is beleolvasztotta összefoglalásába. Hogy azóta is eredményesen folynak a kutatások, arról folyóirataink és a névtudományi konferenciák beszámolói tanúskodnak. Ismeretes, hogy személyneveink a XIV. századig egvelemű nevekből állottak. Egyetértés van abban is, hogy e neveknek — durva megközelítéssel kezdettől fogva két kategóriája különböztethető meg: a IX —X. században vezérek, törzsfők, nenizetségfők, kimagasló személyek nevei, mellettük a közmagvarok (félnomád pásztorok) nevei. E két kategória a honfoglalás után is megmarad, az egyiket úri nevekként, a másikat mint szolganeveket szokás emlegetni. Ahl an is egyetért az eddigi kutatás, hogy a honfoglalás előtt magyar és török eredetű neveket találunk (a megfejthetetlenekkel egyelőre nincs mit kezdeni); a török nevek használata lassanként „divattá" válik, lecsúszik a szolganevek közé (így kerülhetett az Álmos is közéjük), s csak a XIII. század végén kezdenek eltűnni: ekkorra megritkulnak a szláv nevek is. és helyüket keresztény neveknek adják át. Lényegében igaza van MÁRCZinak (és azoknak, akik előtte ezt a feltevést már megkockáztatták), hogy a XII. századdal meginduló gazdag magyar eredetű szolganevekből következtethetünk arra. hogv ezeket (legalább egy részüket) viselhették a kiúmagyarok a honfoglalás előtt és a vezérek korában. A magyar (finnugor) eredetű szolganevek felbecsülhetetlen értékű anyagot szolgáltattak. Jórészük mai magyar nyelven is könnyen érthető, a magyar nyelv történet ét ismerő |>edig a nehezebbjét is játszi könnyedséggel megszólaltatja. Anı még mindig marad egy jelentős mennyiségű névanyag, melynek értelmezése csak kétes értékű feltevések árán kísérelhető meg. A XII XIV. századi egvelemű magyar neveknek elsősorban a jelentéstana ragadta meg nyelvészeinket, csakúgy mint történészeinket. PAIS DEZSŐ