Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 1. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 1.)
A török szófejtés és török jövevényszavaink - (Szérű, a gyűszű és rokonsága; ocsú) [MNy LV/1959/, 451-457.]
86 jelezni, hogy a mandzsu jibti 'N'adeletui der Frauen, Nadelbüchse' ( H AUER 532) a szó korai mongol hangtanához szolgáltat érdekes adalékot. ocaű GoMBuez (BTLw. 108) lélvette ugyan nyelvünk kritikailag megrostált úgynevezett bolgár-türük jövevényszavai közé, de csak kérdőjellel kísért egyetlen adatot tudott idézni vélt török eredetének igazolására: csag. VAMB. oiav "Spreu [= polyva]'. Ugyanakkor teljes joggal elutasította MUNKÁCSI (NyK. XXI, 123) magyarázatát, amely szerint e szavunk török eredetét a kazáni tatár walfsk 'Brocken Krume, Abfälle' ( < wal- 'sich zerstückeln, sich bröckeln, zerfallen') és toboli wälfak 'klein' világítanák meg. FOKOS DÁVID (Néhány melléknevünk eredetéhez: Nyr. LXI [1932.], 114) a korábbi magyarázatokat eliogadhatatlanoknak tartván új magyarázatot kísérelt meg. E szerint ocsú azonos volna az olcsó melléknévvel. Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy BÁRCZI (SzólSz. 221) az ocsú1 nyelvünk kétes és vitatott eredetű szókészleti elemei közé sorolta. RÁSONYI (Török adatok a Magyar Etymologiai Szótárhoz: NyK. LI [1941 —1943.], 280—306) újra az ocsú eredetileg felvetett török etimológiája mellett tört lándzsát (292—4). RÁSONYI a VÁMBÉRY-téle esagatáj adat hitelének, illetőleg a GOMBOCZ-Iéle etimológiának a inegtámogatására hivatkozik BUKIN kirgiz szótárára, melyben erre az adatra lett figyelmes: Зу^-У икик [tkp. uiuqj 'сыпь после болезни; пустое зерно; betegség utáni kiütés; üres mag' (vö. I. М. B UKIN , Русско-киргизский и киргизско-русский словарь [TaSkent, 1883.] 346). RÁSONYI érvelése szemmelláthatólag meggyőzte BÁRCzit, aki „A magyar hangtörténet köréből" című dolgozatában (MNy. XLVI 223) és „A magyar szókincs eredete" című munkájában (1958. 77) nem kételkedik többé az ocsú török eredetében. Magam is úgy vélem, hogy e szavunk nyelvünk kétségtelen török elemei közé tartozik; török származását mindenesetre nem egyetlen — jól-rosszul megvédhető — adat támogatja, hanem a török adal oknak több nyelvre kiterjedő, etimológiai lag kifogástalanul magyarázható sora igazolja. Mielőtt a török oldalról felmerülő kérdésekről szólnánk, legyen szabad a magyar szóval kapcsolatban néhány mozzanatra röviden emlékeztetnünk. Az ocsú legrégibb tulajdonnévi előfordulása (1211: Ociu) kétes; köznévként meglehetősen későn kerül elő (1544: „Tikoknak oezot": OklSz.). Főbb alakváltozatai a régi nyelvből: 1556: „Gabona ocho"; 1638: „Buza ocziu"; 1605: tcczyu; 1638: „tokos ocziu" (OklSz.); ótsú, ótsu, ocho, vtso (NySz.); MA.: oczo; PP., SzD.: otsó; a nyelvjárásokból: ocsú, ocsó, ocsó, ocsu, ucsu, uócsuó, óceó (MTsz.; VÉGH, Őrségi és hetési nyelvatlasz 197. térkép). Úgy látszik, a magyar szónak két fő irányú fejlődésével lehet számolnunk: ucsú > ucsó és ocsu > ocsó. A szó általánosan elterjedt jelentése — régen is, ma is —: 'a gabonának szóráskor vagy rostáláskor maradt szemetje, hulladéka; gabona alja, szemetes gabona' (MTsz.). Egyes régi forrásokban azonban az ocsú ée a polyva értelmezése érintkezik, sőt egybe is esik ('palea, acus'); vö. a NySz. e két címszavát. E jelentéstani ingadozás nem idegen a török megfelelőkben sem. A szóra ez idő szerint legrégibb adatunk a kunból való. Ha ez a körülmény eddig elkerülte a figyelmet, az alighanem azért történt, mert a t'odt'um.
