Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van. 1. köt. Szerk. Schütz Ödön. (Budapest Oriental Reprints, Ser. A 1.)
Bilincsek, bilincs [MNy LXI/1965/, 281-289.]
134 bot/rács, bogáncs < bogáré szavakban (vö. még GOMBOCZ, BTLw. 47). HOBOKR feitevésc (MNv. VIII, 450 — 1), amely szerint *bilincs-hfí\ is ki lehetne indulni, jelen eeetben tárgytalan. A bilincsek ből a biliiccs (illetőleg a bilireelc-bő\ a bilice; eldönteni nem lehet, melyik a régibb) egyszerűen elvonás eredménye lehet. Sajnos, a szó leg régibb előfordulása meglehetősen kései feljegyzésből ismeretes, és ott már egyes számú alakban fordul elő: 1558: „Emberre való vas. Beko. Bylynch" (OklSz). Ennek a körülménynek azonban nem tulajdonítanék nagyobb jelen tőséget, hiszen esak annyiról vall, hogy az elvonás ebben az időben már meg történt. A mai alak kialakulását feltétlenül elősegítette a haplologiát provokáló eredeti többes számú * bilincse kek. De meg ezen felül ez a szó kézre vagv lábra való páros eszközt jelentett, gyakori többes számú használata tehát megokolt volt. Ebből a szempontból tanulságos a ma ismert aránylag kései szövegeink l>en megfigyelni, hogv hasonló eszközök egyes számú felsorolásakor ez a szó többesben áll: 1621: „Három niakra walo bilinchek és két békló" (OklSz.); ..Lakatgyártók az ű mesterségükkel készített pallost, sarkantyút, belenczéket [!] nekünk alább tartoznak adni" (KecskTört. II, 298: NySz.). Egyszerű többes számú alakok: „Haznal ez is hogyha temerdek vajonnal teojlyk az Tef téh, es aj kejeknek lábaknak vyayra igen joroj Belenchykeoth vetnek, кук faydal math yndytnak, hafonlokeppen aj karokra es aj Sjarakra is" (OrvK. 608); „A kemény fájdalmak ollyanok mint a kolodák és belinleek, mellyek kötve tartvák a testet" (Pázm: Préd. 943: NySz.); „Ostorokat, bókokat és belincseket is hozata elő" (Prág: Serk. 573: NySz.). Jövevénvszavaiknban hasonló elvonást figyelhetünk meg a csárda ( ; (ardak), poltura (< polturalc) szavakban (vö. KNIKZBA, SZLJBZ. 608 — 9 és 431 —2). Egyéb elvonások közül ezúttal figyelmet érdemelnek még: jegenye (< jagned) és a medve (< medved), ahol a szláv d-nek az elvonását ASBÓTH a magyar tárgyrag (d > -t), PAIS pedig a -d kicsinyítő képző funkcióján keresztül magyarázta (vö. KNIKZSA, SzlJsz. 232 — 3 és 332 — 3). Ha magyarázatunk helyes, a többesjel elvonására bilincs szavunk nyújtja a legrégibb példát. Még egy kérdésre vagyunk adósak a felelettel: a bilince < *biliíek közvetlenül a törökből vagy pedig szláv közvetítéssel került-e a magyarba? A kérdést sajnos nem lehet egykönnyen eldönteni. A bilincs ben a cs nem jelent olyan kritériumot, amelynek alapján pontosan meg lehetne határozni az átadó nyelvet. Honfoglalás előtti csuvasos jellegű jövevényszavainkban szó belsejében és a szó végén az eredeti 6 képviseletében egyformán találunk cs1 is, e-t is: bors < btırİ, kos < qo6; bölcs < bögüli, ács < aya((()í, szatócs < satiyd, oceu < u(uq stb. Igaz ugyan, hogy a -fáq, fák stb. ( je e-sel van képviselve jövevényszavainkban: koporsó < qapxrfáq, borsó < burfáq, orsó < orfáq, de ezekben az esetekben a ( t r előzi meg, a bilincs ében viszont n, s ez magában is !>efolvásolhatta a mai hangtani kép kialakulását. A szóvégi k megmaradása látszólag ennél többet mond, hiszen többtagú csuvasos jellegű jövevényszavainkban ez eltűnt (akárcsak a mai esuvasban). illetőleg az ilyen mássalhangzót tartalmazó szóvég diftonguson keresztül hosszú magánhangzóvá fejlődött. Messzemenő következtetést ebből a kritéri umhól sem lehet levonni, mert tagadhatatlanul régi jövevényszavaink közt akadnak olyanok - ha nem is nagy számmal —, amelyek megőrizték a régi mássalhangzóé szóvéget, mint túzok, kölyök, sereg szavunk.
