Magyar Országos Tudósító, 1929. február/2
1929-02-18 [005]
/Az Ottiion Kör Rákosi ünnepe, P c 1 y t a -t 'áv ft , ujságiró segítségére, a poéta-lélek, amely meglátja egy gondolatnak minden rejtett kincsét és a keltői nyelv, mely azokat napfényre hozza, így válik egy nagy zsurnaliszt ának következetes munkája tömegs zug gesztióvá, az ő eszménye a nemzet eszményévé, az ő gazdagsága köztulajdonná, az 5 energiája nemzeti akarattá. Nehéz ma megállapítani, hogy mi lesz nemzeti politikánknak jövendőbeli módszere; de az kétséget nem szenved, hogy bár -milyen legyen ez a módszer, bár-mit követeljen az "kosság, az állandó világáramlatokba való beilleszkedés, a számolás azokkal a hatalmi visz** nyokkal, amibe ml belesodertattunk; a mozgató erő, a áö.nt'á tényez* ^.sak egy lehet: a nemzeti energia, a nemzeti gondolatnak uralma, a hivat I sunkbafcvaló hit, a magunkhoz való tántoríthatatlan ragaszkodás. Ezekből pedig tötb van birtokunkban, mert Rákosi élt és működött; kevesebb volna, ha M nincs, A nemzet erkölcsi erőgyűjtésének nagy akkumulátora Rákosi Jenő, ez az ti megbecsülhetetlen öröksége, az ez Ö" történelmi jelentősége. Az ö élete döntő volt abban, ami a nemzetre nézve döntő, az Ö lelke nagy volt abban, ami kétségen felül áll, abban a szebb jövőben, amelyet bizakodva remélünk, benne lesz az o munkája, ez az c halhatatlansága, - És itt megállok, mély megilletődéssel hagyom abba a szót, amelyet neki szenteltem, neki, aki annyi irást szentelt nekem. De Ö az élördíl irt, én pedig a halottról beszéltem, Tajjon olyan nagy ez a külömbség? Nem hiszem, ha élne, sem beszélhetnék máskép róla. Nem bálványt állítottam hallgatóim elé, hanem embert; embert, aki egy hosszú életen átdolgozott, szenvedett, néha örült, aki nagy igazságokat hír*, detett, néha tévedett, amint ez emberi sors. Re embert, akinek egy hoszszu életen át egy vezérfonala volt, még pedig olyan vezérfonala, amelynek megszakadni az H halálával nem szabad, melyet tovább kell fonnunk, amint ó' azt szakadatlanul tovább fonta,-a magyar nemzeti küzdelem fonalát. És ha Rákosi emiekének szentelt gondolataink és szavaink ezzel az elhatározással záródnak és ebben élednek fel újra, akkor Rákosi Jenő szelleme meg kész elegedre a mi visszaemlékezésünkkel. Apponyx beszédéi sűrűn szakította meg a feltörő taps, a beszéd befejeztével pedig sokáig tapsoltak és ünnepelték a szónokot. A taps megszűntével Zsolt Nándor, a Zeneművészeti Főiskola tanára eljátszotta hegedűn Bach: Air-jét, majd M e d e k Anna, az Operaház tagja énekelte 3trade11a: Irgalmazz Istenem,., kezdetű müvét, Mindkét eióadást .nggy tetszéssel fogadták. Harsány! Zsolt mondott ezután beszédet. Rákosi Jenőt méltatta, mint a toll harcosát, a toll harcosainak otthonában. Rákosi tollával a lelkekbe irt, a lelkekbe, melyek örökkön vannak s melyekbe Rákosi belevésett örök időkre egy rajzot, egy hatalmássan fejlődő Magyarország rajzát. Ezt a rajzot hordjuk lelkünkben, gyermekkorunktól és élni fog bennünk, mint sziklaszilárd reménység, vagy mint élő valóság, mig az a— nyaföldbe nem tesznek bennünket. Rákoái mindig ezen a rajzon dolgozott, mint iró, mint színműíró*, mint brilliáns fordító, mint bátorító vagy vigasztaló kritikus és mint ujságiró. A legnagyobb szenvedés érte, amely csak érhet embert, nem jutott^el az igéretföldjéra, de látta, hogy a Magyar szellemi kultúra megmaradfjgyetlen fegyverünknek, amelyet nem kehet kicsavarni kezünkből. —Rost, hogy elköltözött a mesterség büszkeségével kiáltjukjMi is a toll emberei vagyunkl Testvérei vagyunk a toll hivatásában és testvérek mint árva fiai az elhagyott atyának. Emieket állítunk neki szivünkben. Erre az emlékre neki nincs szüksége, de szükségünk van nekünk rá, hogy it legyen velünk ^mindenkor, /itt lehullott a lepel R-ákosi Jenő kóbe-vósett képmásáról, Lányi Rezső szobrászművész gyönyörű alkotásáról, A közönség felállott és sokáig tapsolt,/ Harsány! pedig azzal fejezte be szép megemlékezését, hogy akkor va gyünk Rákosi Jenő jó tanítványai,, ha szeretjük egymást. A szobrot átadja ' az Otthon Körnek* o r A Szent István bazilika énekkara énekelte még dr.wdela Géza Mia'/ tyánkját, továbbá egy régi magyar éneket, és végül a magyar hiszekegyet. ' Ezzel az ünnepség véget ért, ÁÍCT/32*
