Magyar Képzőművészeti Főiskola - tanácsülések, 1973-1974 (1-a-65)

1973. november 1. / Egyetemi Tanács ülés - Rektori köszöntő - Főtitkári beszámoló - Jubileumi oklevelek átadása - Eskütétel

_- 5 -i/ Központi archivum rendszerének kialakítása, irattár rendezés és selejtezés.

Domanovszky Endre rektor

megköszöni a beszámolót, majd köszönti a jubileumi oklevelük átvételére váró nyugalmazott rajztanárokat. Felkéri Balogh Jenő egyetemi tanárt, a Vizuális-nevelés tanszékének vezetőjét, hogy az Egyetemi Tanács nevében az ünnepeiteket személy szerint üdvözölje, méltassa munkásságukat.

Balogh Jenő tanszékvezető egyetmi tanár:

Tisztem szerint szeretettel és nagyrabecsüléssek köszöntőm a körünkben megjelent kedves kolleginákat és kollégákat, akik rektorunk kezéből rövidesen átveszik jubileumi oklevelük at.

Azt hiszem, hogy a felsőoktatásnak ez a szép hagyománya abban a féltő aggodalomban / gyökerezik, amely az eredeti diplomát aláiró kezeket vezeti, s amely most feloldódhatott a biztonságban. Hiszen lehet-e más az eredeti diploma, mint szellemi hitelnyújtás, a bizalom előlege a diákévek teljesitménye alapján?

Hogy méltó-e az okmány tulajdonosa erre a társadalom nevében kinyilvánított bizalomra, s hogy az eláirók nem tévedtek-e, az csak később, a mindennapi munkát az élettel szembesítő eredményekben, a helytállás mértéke szerint derül ki. S mert intézményünk - szellemi édesanyánk - fennállása óta kettős feladat teljesítését vállalta és várja el tanítványaitól is, s mindkét feladat - a művészi is, a pe&gógiai^is - egyaránt tanitó és nevelő: az aggódó bizakodás is kettős fogantatásu.

Jubiláló kollégáink életmüvükkel bizonyítják, hogy méltók voltak a bizalomra. A jubileumi diplomát aláiró kéz szárnyas könnyedséggel igazolja az okmány tulajdonosának hűségét. Az aktusban iskolánk tisztessége is növekszik, magunknak is adunk egy jó pontot s persze, egy percre tükörbe is nézünk.

A hűség szép jelvényét adjuk át tehát, beszédes formában nyugtázva egy olyan rég elhangzott fogadalmat, amelynek hitelét az élet igazolta.

Ünnepségünknek különös jelentőséget elfogult szemünkben az ad, hogy ügyünk - a vizuális nevelés ü^ye - mind nagyobb aktivitást és elszántságot követel művelőitől. E falak között, s ez alkalom kapcsán nyiltan kell beszélnünk emésztő-serkentő gondjainkról, látva és láttatva az embernevelés harmonikus egységét, kisérleteket, amelyeknek vakmerő indokait a tudományok forradalmi - Sjá talán már túlbecsült - fejlődésében, másfelől a technikai civilizáció ütemének immár ellenőriz-r hetetlennek tűnő fokozódásában gyökereztetik - az utóbbit nem egyszer a szükségletek kielégitásának fő eszközeként, máskor végzetként fogva fel.