Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1982 (Budapest, 1983)
A szekciók ülései - 6. Levéltári szekció. A levéltárak és az irattárak kapcsolatai - Összefoglaló a szekció munkájáról
sőn és "arisztokratikusán" ment végbe. A levéltárakban dolgozó, rendszerint jól képzett történészek nem foglalkoztak az irattárak munkájával, és az iratkezelésért felelős igazgatá-' si szakemberek — még a felszabadulás utáni első években — sem kérdezték meg a levéltárosokat. A két nagy iratkezelési reformkísérlet — a közgazgatási számrendszer és a csoportos iratkezelés — bevezetése szintén a levéltárosok közreműködése nélkül történt. Változást első ízben az 1950:29.tvr. hozott, amely a levéltárak gyűjtőkörét a törvényhatóságokon kívül valamennyi szervre kiterjesztette, és végrehajtása során selejtezési, iratbegyűjtési munkák kezdődtek meg. Az átadások előkészítésébea levéltárosoknak már be kellett kapcsolódni, a 45/1958.Korm.sz. rendelet kiadását követően pedig —a selejtezések ellenőrzése miatt — az irattári látogatások mind gyakoribbá váltak. Az 1960-as évek közepétől az irattárakban már a jövő levéltárát látták, és szakítva a korábbi, arisztokratikus hagyományokkal, az iratkezelés és irattározás problémáját a szocialista levéltárügy integráns részének kezdték tekinteni. Mivel az iratkezelésnek nem volt országos hatáskörrel rendelkező gazdája, hozzáláttak az e problémát is magában foglaló levéltári jogszabály, az említett 1967.évi 27.tvr. kidolgozásához. Az előadó szerint az új feladatok a levéltáros társadalom túlnyomó többségét felkészületlenül érték. Mindezt fokozta, hogy 1968-ban az általános levéltárak tanácsi felügyelet alá kerültek, és az új fenntartó az intézményektől elsősorban a közművelődés, helytörténetírás elősegítését és művelését várta. Igy az iratkezelési, irattározási kérdésekkel foglalkozó levéltárosok nem kaptak a felettes hatóságoktól szakmai és erkölcsi támogatást. Mivel az általános levéltárak az illetékességi területükön levő, különféle népgazdasági ágazatokba tartozó szervek iratait gyűjtötték, az új levéltári törvény előírásai szerint feladatuk lett a tanácsi szervek, intézetek, iskolák, vállalatok stb. iratkezelési munkájának irányítása is. A szervek sokfélesége miatt azonban nem alakulhatott ki az irattári és levéltári dolgozók között megfelelő kapcsolat, és a levéltárosok nem is tudták meghatározni a területükön levő szervek ágazatban elfoglalt helyét, alá- és fölérendeltségi viszonyait. E tekintetben csak a szaklevéltárak képeztek kivételt. A levéltárosok azonban csak úgy szólhatnak hozzá felelősséggel az irattári tervekhez és selejtezési kérdésekhez, ha ismerik az ügykörök tagolódását, az iratképzők szervezeti változásait, áttekintésük van arról, mely szinten történik az ügyek érdemi elintézése a szervek ágazaton belüli, vertikális rendszerében. Szűcs László kiemelte az országos összesítések hiányait is. Jelezte, hogy minden erőfeszítése ellenére sem sikerült képet nyerni az országban létező fondképzők számáról, és nem tudtuk teljes biztonsággal kiválasztani azokat a szerveket sem, amelyek irataira igényt kell tartaniok a levéltáraknak. Nincs világos kép arról, hogy az országban működő szervek évente mennyi iratot hoznak létre, és ezek közül mennyi tekinthető történeti értékűnek. Egyes külföldi országok már a múlt század végén, e század elején szembenéztek ezekkel a problémákkal. Olyan iratrendezési eljárásokat alkalmaztak, amelyek során a selejtezendő iratokat el tudták különíteni. Ezután az előadó arról beszélt, milyen új gondokat jelentett az irattárakban és az iratkezelésben a modern technika. Az írógép használatával a hagyományos "akta" fogalma átalakult, mivel az előadók legtöbbször nem készítenek előre fogalmazványt, hanem 105
