Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1982 (Budapest, 1983)

A szekciók ülései - 3. Zenei szekció. Nemzeti hangtár - Szalai László: A hangok pusztulásáról

Az archiválás kérdésével több szerző foglalkozik, általában egyetértenek abban, hogy a hordozóanyag fizikai és kémiai tulajdonságai irányadóak a tárolás módja tekintetében. Mint megvalósítható kompromisszumot javasolják a pormentes, deformáló hatásoktól védett raktározást, a kb. 50% páratartalmú és 15—20°C közötti hőmérsékletű klimatizálást, valamint a rendszeres ellenőrzést. Ehhez még annyit, hogy legalább ilyen fontos a kezelő személyek szakmai felkészültsége és emberi magatartása. Ezeket a kritériumokat hazánk archívumai egyelőre nem, vagy csak alig elégítik ki. Általános a könyvtári jellegű tárolás, amely legjobb esetben is csak a pormentességet biztosítja. Érdekes tapasztalat viszont, hogy a régebbi felvételek viszonylagos sértetlensége többnyire csak annak köszönhető, hogy hiányoznak a korabeli lejátszó berendezések. Természetesnek tűnik az a tény, hogy az archív hanganyagok hozzáférhetőségét, de őrzését is szinte kizárólag hangszalagmásolatok biztosítják. Aggasztó kérdés azonban, hogy meddig? Az eredeti hangzóanyagok mind valamilyen lágyítóanyagot is tartalmazó szerves vegyületek keverékei. A lágyítóanyagok elillanása bármilyen lassú is, napjainkban már erősen szembetűnő a korai viaszhengereken, sellakk vagy lakkhanglemezeken egyaránt. Ennek következménye a fokozott törékenység, porlékonyság, deformálódás, spontán repedések, magyarán a felvételek teljes tönkremenetele. Nem kétséges, hogy a legelső teendő a hangszalagmásolatok elkészítése. Ez azonban nem tekinthető végleges megoldásnak, ugyanis a mágnesesen rögzített jelek erőssége a felvétel pillanatától kezdve állandóan csökken, végül beleolvad a sustorgásként észlelhető alapzajba. Ezt az időt, a hangszalag minőségétől is függően általában 50—60 évre becsülik. Még mindig széles körben elterjedt az a hibás nézet, miszerint a felvétel demagnetizálódásából eredő elhalkulást időnként átírással (másolással) korrigálni lehet. Ezzel szemben gondoljuk meg, hogy a kopírozással minden jelet egyaránt erősítve írunk át, köztük az alapzajt is. Felvételeink élettartamát ezen az úton tehát nem hosszabbíthatjuk meg, s minden átírás alkalmával összegeződnek a készülékek elektronikus és mechanikus hibái (különféle torzítások, szalagsebesség eltérések stb.) is. Mit tehetünk tehát féltve őrzött dokumentumaink megmentéséért? Napjainkban egyetlen megoldás kínálkozik, ez pedig a fém matricák készítése. Ennek technológiáját a hanglemegyártásban közel 70 éve alkalmazzák, és a gondosan gyártott és raktározott matrica élettartama elvileg korlátlan, mindenesetre sokszorosa bármely más rögzítési módnak. 86