Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1980 (Budapest, 1981)
A szekciók ülései - Dr. Tóth Gyula: A felsőfokú könyvtárosképzés alakulása az 1970-es években
ellenére állíthatjuk, hogy ez a képzési forma egy fontos folyamatot indított meg: a képzés informatikai alapozásának, sőt hangsúlyossá válásának az 1980-as években esedékes megvalósítását, A tanárképző főiskolai képzés megteremtése — azon túl, hogy rangemelést jelentett a korábbi tanítóképzős népművelő-könyvtár szakhoz képest — jelentős azért is, mert tartalmilag előbbreiépett a pedagógiai-pszichológiai-szociológiai megalapozás irányába; az állományfeltárási ismeretek kibővítése, a gépesítési alapismeretek bevezetése a ma is ható folyamatokkal van összhangban. Fontos az is, hogy a tanárszak révén egy másik tudományterületbe kapnak bevezetést a hallgatók, ez a tanárszak elvileg lehet — az egyeteminél jóval könnyebben! — valamely világnyelv, természettudomány és matematika is (mint például a matematika Szombathelyen, vagy biológia és ének-zene volt! — Nyíregyházán). A főiskolai képzés megszüntette a korábbi, csak közművelődési könyvtári irányultságot, a végzett hallgatók evileg valamennyi könyvtártípusban helytállhatnak. Hogy sokan még most is közművelődési irányultságúnak vélik? Ebben annyi az igazság, hogy valóban nehéz leküzdeni a régi reflexeket, hiszen mégiscsak a népművelő-könyvtár szakból fejlődött ki. Bizonyítja ezt, hogy tudatosan törekszünk arra, hogy ne munkakörre, könyvtártípusra, hanem könyvtáros szakmára — s amennyire lehet —, hivatásra készítsük fel a jövendő szakembereket. Fontosnak tartom, hogy 1975-ben, a tanítóképzés tantervének korszerűsítésével hozzávetőleg minden harmadik tanítójelölt mintegy 420 órás könyvtáros szakkollégiumi képzésben részesült, amit nevezhetünk a régi népművelő-könyvtár szakos képzés szűkített változatának. A cél nem főfoglalkozású könyvtárosok képzése volt, erre az időtartam és a tartalom is utal. Éppen ezért zavaró, hogy az új képesítési rendelet után többen egyenrangúnak vélik a főiskolai könyvtár-szakos képzéssel. Az 1980/81-es tanévtől azonban már csak mintegy minden hetedik tanítójelölt választja, s bizonyára sokat segíthet a nem függetlenített iskolai könyvtárosok képzésében — ha az iskolák ezt észreveszik! Nem képzési forma, hanem — ha úgy tetszik —jóvátétel azok számára, akik nem iskolarendszerű szaktanfolyamokon végeztek, vagy vízválasztó az új kategorizáláshoz (okleveles könyvtáros, illetve könyvtárkezelő) a 2/1976. sz. OM rendelettel bevezetett kiegészítő államvizsga. Ezért ezt a témát csak érintem. Jelentőségét nem kisebbítve, elfogadva, hogy így számosan jutottak főiskolai oklevélhez azok közül, akik tehetségük és felkészültségük révén rászolgáltak, továbbá elismerve az egész folyamat hasznát a továbbképzésben is, rá kell mutatni arra, hogy ez a megoldás elég hamar kifáradt, nem ritkán presztízsveszteséget okozva a szakmának a vizsgáztató főiskolákon belül. A felsőfokú szakemberképzésben feltétlenül egyszeri, átmeneti megoldásnak kell tartanunk! Befejezésül és talán mintegy összefoglalóul: úgy tűnik, hogy lassan megérnek a feltételei és kialakulnak a körvonalai a felsőfokú könyvtárosképzés tartalmi és szervezeti továbbfejlesztésének, talán érezzük a továbbképzés irányát. A sok vita eredményeként megjelent a Könyvtári Figyelő képzési különszáma, az Országos Könyvtárügyi Tanács napirendre tűzte és kialakított egy elfogadhatónak és megvalósíthatónak lát65
