Kovács Dezső (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1980 (Budapest, 1981)

A plenáris ülés előadásai - Futala Tibor: A könyvtár- és szakirodalmi tájékoztatásügy fejlődése a III. országos könyvtárügyi konferencia óta

rendben haltak meg régi olvasók, ugyanilyen nagyságrendekben költözött a népesség új lakótelepekre és sajnos könyvtárilag ellátatlan helyekre, változtak a társadalom anyagi lehetőségei és kulturális fogyasztási szokásai és még ezen kívül is számos olyan tömeges dolog történt a társadalomban, amely a tíz év alatti olvasótábort személyi összetételét illetően legalább fele részben kicserélte. Hát hogy ne kellett volna itt a könyvtárosoknak évről-évre erőiket megfeszíteniük, és a régi alapokon újra és újra felépíteniük az olvasótábort? És továbbmenve: az 1979. vagy az 1980. évi olvasótábor minden bizonnyal igényesebb is. S arról is meg vagyok győződve - amit egyébként az olvasóforgalmi és állományforgalmi statisztikák híven jeleznek is -, hogy az elmúlt tíz év folyamán az igénykielégítés színvonala hatalmasat változott. S itt nemcsak az olyan új dokumentumféleségek tömeges megjelenésére gondolok, mint amilyen a hanglemez, a folyóirat és a nemzetiségi könyv, hanem nem kevésbé arra, hogy a hagyományos közművelődési könyvgyűjtemények összetételének színvonala ugyancsak megemelkedett. Nem hiába mondtam korábban: az „A" és „B" típusú könyvtárak mezőnye felvette az általános tájékoztatási intézmény ismérveit. A fent előrebocsátottak miatt olvastam nagy örömmel a közművelődési könyvtári hatáskör ellentmondásosságait a magyar szakirodalomban az első alkalommal reálisan és felelősségteljesen tárgyaló dolgozatot a Könyvtáros 1980. évi 3. számában.

13 E dolgozat konklúziójával is egyet értek, mégpedig itt is idézni érdemesen, „A könyvtár természetesen nem csilloghat-villoghat úgy, mint a diszkó vagy a táncház, a neves popzenészekkel szemben „csak" országos hírű írókat vonultathat fel. Nem is volna tisztességes dolog látványos rendezvényekkel csalogatni be az utcáról az új könyvtárlátogatókat. Ha azonban a könyvtár, érezvén határait és lehetőségeit, a város dolgozószobája, „irodalmi szalonja", „szellemi találkahelye" lesz — azaz kiválót nyújt a közművelődés „kamara-műfajaiban" — szélesítheti törzsgárdáját, növelheti szövetségesei táborát, megnyerheti a még távol maradó értelmiséget és a diákságot... Ha a közművelődés irányítói is megbizonyosodnak afelől, hogy a könyvtárak körében magasabb a jól és alacsonyabb a gyengén működő intézmények aránya, mint a művelődési házak körében, akkor a következő ötéves tervben bizonyára nem kapnak majd ötször kevesebbet a jobban működő intézmények, és az sem ismétlődik meg, hogy egyes években 20—30 %-kal emelkedik, más években 30—50 %-kal csökken az állománygyarapítási keret nagysága, mert ezek az ingadozások legalább 1—2 %-os olvasói lemorzsolódást eredményezhetnek. A közép-és felsőfokú településeken optimális feltételekkel működő „kisugárzó" könyvtárak, a falusi iskolával egy fedél alatt, egy korszerű összetett (komplex) intézmény keretében működő „végvári könyvtárak", az iskolára épülő lakótelepi könyvtárak, a kisebb településeket ellátó bibliobuszok olyan rendszert alkothatnának, amelyek az emberségük és szaktudásuk révén népszerűvé váló könyvtárosaikkal nagymértékben serkenthetik a könyvtárra szoruló, de eddig még a könyvtárat kerülő olvasókat, hogy az olvasmányhasználat egyik legkorszerűbb módja mellett döntsenek. Ne feledjük: nem a könyvtár szerzi, hanem a társadalom küldi az olvasókat a könyvtárba. Csak legyen ezeknek (kihez, miért) menniük!" A „társadalom küldi az olvasókat a könyvtárba "-igazsága közvetlenebbül fejeződik ki az ugyan még mindig elmaradó, de az elmúlt évtizedben mégis csak lényegesen korszerűsödött iskolai könyvtárügyben, valamint a szakkönyvtári alrendszerben. 22