Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1975 (Budapest, 1976)

A VII. vándorgyűlésen, Egerben elhangzott előadások - Dr. Walleshausen Gyula: Könyvtároshivatás – könyvtárosetika

Az emlékezések esztendejét éljük. Visszatekintünk a felszabadulásunk óta megtett útra, könyvtárügyünk fejlődésének korszakaira. Kezdetben könyvkupacokat kellett gyűjteménnyé rendezni, könyvtárakká szervezni, a könyvtárakat pedig hálózatokba tömöriteni. Aztán szélesre tártuk a kapukat az olvasók előtt, segítettük őket bibliográfiákkal, buzdítottuk könyvajánlásokkal. De amikor észrevettük, hogy az olvasó nem mindig a feléje nyújtott könyvet veszi el, hanem mást akar, igen helyesen, szemünket az olvasóra függesztettük: vizsgáltuk igényeit, tájékozódási szokásait, elemeztük olvasmányait, lestük gondolatait és azt, hogy hogyan hatunk reá mi, könyvtárosok s közben elfeledkeztünk arról, hogy megvizsgáljuk, milyenek is vagyunk mi, könyvtárosok. Emlékezünk elődünk, a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete alapításának 40. évfordulójára, azokra a pályatársakra, akikkel a felszabadulás után még együttműködtünk (többen ma is közöttünk élnek és alkotnak), s akiktől nemcsak a mesterség fogásait vettük át - patriarkális módon - hanem ellestük azt a szemléletmódot is, amely magatartásukat vezérelte. De nem szakítottunk időt arra, hogy a szunnyadó, a polgári társadalomban másfél-két évszázad alatt kialakult és lassan felgyülemlett etikai értékeket felülvizsgáljuk, megrostáljuk, az elavultakat elvessük s a maradandókat csokorba kössük, legfeljebb addig jutottunk el, hogy kiegészítettük e maradandó - vagy annak vélt - nézeteket a lenini elvekkel, főleg Krupszkaja interpretálásában, és szineztük a szocialista együttélés általános szabályaival. (A többi szocialista ország könyvtárosai előbbre'vannak hivatásuk etikai kérdéseinek boncolgatásában. ) És közben napjainkban éljük azt a korszakot, amelynek - számunkra - legjellemzőbb vonása: a tudományos-technikai forradalom. A korszerű technika betör a könyvtárakba és természetesen velük együtt olyan szakemberek is beléptek a kapukon, akik bár kitűnő technikusok, de nem könyvtárosok. Magukkal hozták eredeti pályájuk rangját, és eleinte tiltakoztak a könyvtáros megjelölés ellen. Emlékezzünk vissza a dokumentátor-dokumentalista elnevezés körüli vitára. Nem a terminológiai tisztázás jelentőségét becsülöm le, de e vitának volt olyan kicsengése is, amelyből kiszűrődött a könyvtárosságtól való elhatárolás szándéka. Hadd idézzem itt Sherát - Horváth Magda kitűnő tolmácsolásában: ''A könyvtárosságon belül létrejött, egyre mélyülő szakadással járt az is, hogy a területet elözönlő nem könyvtárosok nyiltan megvetették magát a könyvtárosságot. Nem kívántak könyvtárosi képzést munkájukra való előkészítésként, elvetették a könyvtáros módszereit (bár közben ők maguk újra kitaláltak olyan módszereket, amelyeket a könyvtárosok már régen alkalmaztak vagy kiselejteztek), semmiképp sem vállalták azt, hogy könyvtárosnak bélyegezzék őket. Az évek folyamán a konfliktus több emocionális hőt termelt, mint intellektuális megvilágosodást. ... Azt hitték, hogy ha megváltoztatják a terminológiát, megváltoztatták a gyakorlat jellegét; a "deszkriptorok" valahogyan tudományos méltósággal ruházták fel a "tárgyszavakat", elfogadhatóvá tették őket a jó társaságban. A terminológiában különösen a családiasság szül megvetést. így a fehér köpenyes tudósok elvetették a kölcsönzőpult mögötti bájos öreg hölgyet és egész tevékenységét anélkül, hogy megálltak volna egy pillanatra megkérdezni, vajon a tudásnak ez az ősz hajú fáklyavivője nem anakronizmus-e magán a hagyományos könyvtárosságon belül is." Más vonatkozásban sajátos ellentmond ást szül a korszerű technika: éppen a mechanikus, rutinjellegű munkáktól szabadítaná meg a könyvtárost, aki - ereje-energiája felszabadulván -többet foglalkozhatna az emberrel: de éppen a technika az, ami elszakítja arai elidegeníti az olvasót, a felhasználót a ?;i