Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1975 (Budapest, 1976)

A VII. vándorgyűlésen, Egerben elhangzott előadások - Ancsel Éva: A könyvek nélkülözhetetlensége

A nagy irodalom minden időkben az emberek közösségi lényegére apellált, annak öntudatát akarta felszítani. Tette ezt sokszor magányosan, a társadalmi erők, az uralkodó ideológiák ellenében. Mert magányos marad a művészi szó - vagy csak kevesekhez juthat el - ott, ahol az érdekellentétek menthetetlenül elválasztják egymástól az embereket, ahol minden ezt sugallná: "légy elég önmagadnak". A mi közösségteremtő társadalmunknak azonban szövetségese minden nagy mü, hiszen mi másra törekednénk, mint - a művészet céljához hasonlóan - arra, hogy segítsünk az embereknek és önmagunknak másképpen élni. Ezért - bármilyen nehezek is a könyvtárosmunka hétköznapjai - alapjában nem hétköznapi munka ez. Ha nem érünk is rá mindig igazán észrevenni: ünnepi dolog történik, amikor egy kisgyermek először betűz ki nyomtatott szót egymaga - és amikor először adunk igazi, nagy irodalmat egy olvasó kezébe. Az olvasás célját, értelmét mi nem abban látjuk, hogy passzív műveltséget nyújtson, de közvetlen, gyakorlati "haszonra" sem gondolunk. A könyv útja hosszú és bonyolult: talán lehetetlen is nyomon követni, hogyan mozdit és alakit egy ember gondolatain, szemléletén, hogyan változtatja meg magatartását a mindennapokban. De nyomot hagy és segíthet emberi módon dönteni, világméretekben látni, gondolkodni - és ez a lényeges. Mert nekünk nem szellemi kincsgyüjtőkre, nem széplelkekre van szükségünk, akik számára a könyvtár menedék a valóság elől, hanem ellenkezőleg, akik éppen a mindennapok megértéséért és alakításáért nyernek onnan erőt és tudást. Számunkra a közművelődés az élet egész átformálását jelenti, mi nem tekintjük a kultúrát ünnepi vendégnek, hanem tényleges és nélkülözhetetlen hatóerőnek. A közművelődés dolgozói sem magányos fáklyavivők a mi társadalmunkban, nem is felvilágosítok. De amikor kultúrát, könyvet terjesztenek, akkor tisztességet is terjesztenek: azt a humánumot, ami Sophoklésztől József Attiláig áthatja a nagy irodalmat, s nélkülözhetetlenné teszi számunkra. 20