Székely Sándor (szerk.): A Magyar Könyvtárosok Egyesületének évkönyve 1974 (Budapest, 1975)

Önálló közlemények - Haraszthy Gyula dr.: Könyvtárosképző tanfolyamok a Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének rendezésében

bá az azt kiegészítő 9.300/1935. sz. Vkm. rendelet - ezek ugyan igen röviden említést tesznek a szaktanfolyamokról és vizsgákról, de csak ennyiben maradt a dolog. Sőt - mivel a legutóbb idézett rendelet az akkori közoktatásügyi minisztérium „későbbi" rendelkezésére bízta a képzés és a szakvizsga ügyét, az akkor intézkedni hivatott állami szervek tétlenkedtek, s végeredményben a hivatalos kultúrpolitika sohasem hajtotta végre az 1922-i és 1934-i törvénycikkekben körvonalazott utasításokat. A két világháború között dolgozó könyvtárosok voltak azok, akik fölismerték, hogy a szakmai képzésre, a vizsgarendszer bevezetésére igen nagy szükség van, hiszen a szakképzetlen, a csupán „olvasni szerető" könyvtárosok — jóakaratuk mellett is — nehézségeket okoznak intézményüknek, nem használnak a hivatásnak, annak tekintélyének s nem utolsósorban anyagi megbecsülésének. Azok a könyvtárosok, akik gondolkodóba estek, hogy mint lehetne segíteni e bajokon, a szakma akkori egyetlen és színvonalas tudományos folyóiratában, a „Magyar Könyvszemlé"-ben a határokon túlra tekintettek, s idézve a külföldi példákat, hol néha túlzó, hol szerényebb javaslatokat tettek.

3 Az illetékes hivatalos (kormányzati) szervek ezeket a cikkeket, elemzéseket, javaslatokat nem vették figyelembe. A később megalakuló Könyvtáros Egyesület tanfolyamának - mondhatjuk — nyilvános előkészítése, a könyvtáros társadalom igényének fölkeltése, a magasabb szakmai tudás szükségességének hangsúlyozása az 1934. szeptember 20-án megindult „Könyvtári Szemle" c. folyóirat hasábjain kapott szélesebb körű nyilvánosságot. Ezt a színes, kéthetenként kiadott lapot - alcíme szerint a „könyvtárak, olvasók és könyvgyűjtők félhavi értesítőjé"-t - 1934/35-ben Asztalos Miklós, az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárnoka szerkesztette, kiadója Lantos Adolf volt, aki a húszas-harmincas években különösen könyvaukcióival hívta fel magára a könyvgyűjtők és könyvtárak figyelmét (természetesen' ugyanakkor a lap jól propagálta Lantosék üzleti érdekeit is). A folyóirat megjelenését több neves könyvtárosunk üdvözölte, szinte házagpótlónak tartotta. Nem véletlenül közli a lap Bay Ferencnek, a győri Városi Könyvtár vezetőjének levelét, melyben azt sürgeti, hogy létesítsenek a magyarországi könyvtárak valamilyen szervezetet, amelyben „módjuk yolna közös értékeiket megvitatni." Ezek közé sorolja — joggal — a könyvtárosképzés ügyének megoldását is: javasolja, létesüljön egy könyvtáros-képző intézet, esetleg anyagiak hiányában pár hónapos tanfolyam a könyvtári személyzet szakszerű kiképzésére. A tulajdonképpeni „nyitány" lényegi mondanivalóit a szerkesztő, Asztalos Miklós fogalmazta meg — bizonyára többekkel, elsősorban Fitz József főigazgatóval egyetértésben — a lap második számában. Érdemes gondolatmenetét áttekinteni.

5 — A legtöbb pálya (az egyetemi végzettségen túl) bizonyos szakvizsgák letételéhez van kötve (bíró, ügyvéd, vasutas, postás; a szakorvosi képesítéshez külön gyakorlat kell). — Nem lehet dicsekedni azzal, hogy talán egy étien pálya van Magyarországon, a könyvtárosi, amihez nem követelünk bizonyított szakképzettséget (néhány törvény ugyan papíroson előírja ezt, de sem szaktanfolyam nincs, sem vizsgabizottság nem működik). — Van valami lebecsülése a könyvtárosi pályának abban, hogy bárki — egyetemi oklevél birtokában — egyik napról a másikra könyvtáros lehet. A bölcsészdoktori oklevél megszerzése ugyan bizonyítja a tudományos munkára való készséget, de könyvtárosi szakvégzettséget önmagában még nem nyújt, hiszen az egyetemről ilyen irányú előképzést nem hoznak magukkal a tanárok vagy a bölcsészdoktorok. Pedig a gyakorló könyvtárosok tudják legjobban, hogy a könyvtári munka napról napra sajátos szakfeladatok megoldását követeli tőlük. Ha pedig mélyebbre ásunk, kiderül, hogy a könyvtárosi pálya nem egysze1-8