Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 23. (Zalaegerszeg, 2017)
Bekő Tamás: Patkó-rejtély. Egy titokzatos dunántúli rablóvezér élete és Zala megyei rablásai
274 Bekő Tamás nyítéka 1832. február 23-án sújtotta a Tóth famíliát. Ehhez a dátumhoz köthető ugyanis az idősebbik fiú, János halálának a napja. Azé a gyermeké, akit Gönczi Ferenc figyelmetlenségének köszönhetően hosszú évtizedek óta Patkó Jancsinak képzel a magyar néprajz- tudomány. Nem léteztek tehát a béci Patkó testvérek, legalábbis ebben a minőségben és ezektől a szülőktől származva biztosan nem. Göncziék mentségére szolgáljon, hogy a fiút — amennyiben ezzel az eshetőséggel is számoltak a kutatásaik során - csak alapos genealógiai elemzést követően lehet egyértelműen azonosítani a gyermekként elhunyt Tóth János személyével. Az akkori tiszteletes ugyanis nem az igazi édesanya, hanem Tóth Péter és Patkó Sára fiaként jegyezte be a holtak anyakönyvébe. A Tóth házaspár rövid és tragikus történetének záró akkordjaként, szűk két hónapon belül a 32 esztendős apa is követte első feleségét és idősebb fiúgyermekét a sírba. A fiatalon elhunyt családfő két árvát hagyott maga után. A második házasságából született Erzsébetet, aki később férjhez ment és 70 esztendős korában- 1901. március 14-én — fejezte be földi pályafutását szülőfalujában, valamint a Pál Erzsébettől származó és három éves korára mindkét édes szülőjét elvesztő Istvánt. Az ő további sorsáról azonban mélyen hallgatnak a vásárosbéci anyakönyvek. A családi legendárium 1955-ben Egy dunántúli faragó pásztor címmel- gazdagon illusztrált - életrajzi ihletésű tanulmány látott napvilágot Manga János jeles folklorista és néprajzkutató tollából. A kézműves pályaívet ábrázoló dolgozat főszereplője Tóth Mihály, a somogyi pásztorközösség egyik jellegzetes alakja, kinek művészi tevékenységében akkor még tudatosan éltek a régi pásztor- és betyárélet hagyományai.12 Tóth Mihály két dolog miatt vált ismertté szükebb hazájában. Egyrészről kitűnő fafaragó volt, amiért 1958-ban kiérdemelte a rangos Népművészet mestere címet, másrészről a kanászbojtárból lett számadó juhász azt vallotta magáról, hogy Patkó Jancsi hírneves dunántúli betyárvezér egyenes ági leszármazottja. Gyökerei, archaikus stílusa és vonásai miatt senki sem vonta kétségbe szavait. Cégéres felmenőjéhez fűződő vérségi kapcsolatát tényként kezelte a néprajzkutatás, és bizonyos időközönként megszellőztette a helyi, néha az országos sajtó is. Az ő története azonban — bármily érdekes - nem volt több puszta mesénél. Tóth első ízben 18 esztendős korában - 1929 tájékán értesült arról, hogy nagyapja Tóth János (akiről még édesapjának sem lehettek személyes emlékei) betyár volt, méghozzá nem is akárki, hanem egyenesen Patkó, a híres rablóvezér. Erről később ő maga vallott színt 1958 őszén a Somogyi Néplap hasábjain: „Édesapám - Isten nyugosztalja szegényt - talán csak két évvel halála előtt árulta el, hogy »fiam hát megmondom neked, ki volt az öregapád. A te öregapád betyár volt. A Patkó Jancsi!« Addig nem beszélt róla, nem akarta, hogy gyerekei hányódjanak emiatt. Mert ő se igen szokta emlegetni származását. Talán szégyellte, hogy bélyeges ember.”'3 Korábban Manga szintén ugyanebben a formában „mentegette” főhősét: „Tóth Mihály szülei a nagyapáról, Tóth Jánosról még szükebb családi körben sem beszéltek. Amit tudtak róla, azt titokban tartották, nehogy akár őket, akár gyermekeiket, nagyapjuk miatt valaha is bántódás, mellőzés, vagy talán megvetés érje. Éppen ezért Tóth Mihály nagyon keveset tud nagyapjának azokról a tetteiről, amelyeket betyárkodása alatt követett el.”'4 Tény, hogy a családi legendát a fiatalember elhitte, és mélyen elraktározta magában. Bizonyára jókora büszkeséggel töltötte el, hogy a pásztorok meséinek legendás szereplője, az urakkal, papokkal és zsidókkal kibabráló Patkó, az ő nagyapja volt. Évekkel később a titok azonban kikívánkozott a fiatalember „tarisznyájából”, és egy alkalommal részletesen elbeszélt mindent - a vele időközben munkakapcsolatba kerülő — Gönczi Ferenc múzeumigazgatónak. Ehhez tudni kell, hogy a Somogy Megyei Múzeum gyűjteményfejlesztése ebben az időszakban - különösen a pásztorművészet területén - szinte teljes egészében megrendelésszerűen zajlott. Az intézmény munkát adott a pásztoroknak, akiknek egy idő után megélhetési forrásává vált a faragás. A kapcsolat mindkét részről gyümölcsözőnek bizonyult. Gönczi a faragó pásztorokkal való érintkezés során kezdett foglalkozni mélyrehatóbban a somogyi szegénylegények viselt dolgaival, a kaposvári múzeum gyűjteménye pedig Tóth Mihály és társai (többek közt Kálmán István és ifj. Kapoli Antal) jóvoltából értékes faragványokkal gazdagodott.15 A Somogyi betyárvilág Patkó Jancsinak 12 Manga János (a továbbiakban: Manga): Egy dunántúli faragó pásztor. Bp. 1955. 10. p. 13 Király Ernő: Betyámyomon. In: Somogyi Néplap, 1958. szeptember 28. (229. sz.) 7. p. 14 Manga 10. p. 15 Kapitány Orsolya: Tárgyak között. In: Somogyi Múzeumok Közleményei 2010. 19. kötet, 105. p.
