Kaján Imre (szerk.): Zalai Múzeum 22. (Zalaegerszeg, 2015)
Simmer Lívia: Zalacséb–Malom-tanya lelőhely Árpád-kori és késő középkori települsérészlete
106 Simmer Lívia paticsszemcséket tartalmazott. A gödrök átlagos mélysége sekély, mindössze 8-48 cm. A gödrök nagy részéből valószínűleg agyagot termeltek ki, vagy tárolásra, illetve másodlagosan hulladékgödörnek használták őket az egykori település teljes területén szétszóródva. A feltárt terület nyugati szélén jelentkező kelet-nyugati irányú, sekély árokrészletnek csupán egy rövid, 3 méteres szakaszát sikerült megfigyelni és dokumentálni. Az egyenes vonalú, ívelt oldalú, egyenetlen aljú árok nyugati vége lekerekített, szélessége 50-84 cm. Elhelyezkedéséből és méretéből az árok funkcióját egyértelműen meghatározni nem tudjuk, egyenes vonala és lekerekített vége alapján, más települések hasonló árokszakaszaival összevetve, inkább tekinthető csatornaszakasznak, mint kerítőárok részletének. Az Árpád-kori településrészlet jellegzetes régészeti jelensége az a három szájjal lefelé fordított, csaknem teljesen épen előkerült fazék, mely mindenképpen rituális - építési, termékenységi vagy bajelhárító - szertartással hozható összefüggésbe. Két esetben köthető objektumhoz előkerülésük. A szájjal lefelé fordított fazekakat kisebb méretű, megközelítőleg kerek, sekély gödrökbe ásták. A 88. és 97. objektumok fazekai egymástól 55 cm-re feküdtek, azt viszont nem lehetett megállapítani, hogy egy időben helyezték-e őket a föld alá. Elképzelhető, hogy eredetileg a 227. árokba ásták az edényeket, azonban a talajmüvelés és erózió elpusztította az árok ezen szakaszát. A harmadik fazék a feltárt terület északnyugati sarkában, magányosan került elő, objektumhoz nem kapcsolódott. Mindhárom fazék ép, új állapotban került a föld alá, használatra utaló nyomok - például koromfoltok - nem észlelhetőek az edények külső felszínén. A fazekak belsejében állati maradványokat vagy vastárgyat nem azonosítottak, ugyanakkor nem zárható ki az sem, hogy olyan szerves anyagot helyeztek el az edényekben, melyek már elbomlottak. Az Árpád-kori és középkori településeken felbukkanó szájjal lefelé fordított edények gyakran házakból kerülnek elő. Ezekben az esetekben nyilvánvalóan építési áldozat emlékei lehettek, mint ahogyan néhány egyházi épületnél2 is tapasztaltak hasonló példát a szakemberek. Az épületeken kívül elhelyezett, a települések bármely pontján felbukkanó lefordított szájú fazekak sem számítanak ritka jelenségnek, mint ahogy a középkori Kána falu esetében is megfigyelhető ez a gyakorlat; a feltárás folyamán előkerült 20 db lefelé fordított edény közül 10 esetben nem kötődtek építményhez. Kisebb méretű sekély gödrökbe, nagyobb tároló gödrökbe, illetve árokba egyaránt helyeztek lefordított fazekat, melyek többségében állatcsontot, tojáshéjat, vastárgyat is találtak. Ez utóbbiaknál ugyanakkor felmerülhet annak a lehetősége is, hogy olyan felmenő falú épületekhez köthetöek az áldozatok, melynek nyomai az erózió és a mezőgazdasági művelés pusztító hatása miatt már nem érzékelhetőek a feltáró régész számára3. Az építő és bajelhárító áldozat szokása a néprajzi anyagban is nyomon követhető egészen a 20. századig. Gönczi Ferenc zalai gyűjtésében található egy olyan néprajzi hagyomány, melyben a bajelhárító áldozat gyakorlata a hétköznapi élet részévé vált: „Burgonyaültetés napján a gazdaasszony 3 drb. burgonyával s serpenyővel korán reggel kiszalad s arra a földre, a melyen aznap ültetnek és a föld végébe 3 lyukat ás, melybe a 3 drb. burgonyát beledobja. Az egyikre s serpenyőt ráborítja s ott hagyja. Ezután hazamegy. Midőn az ültetőkkel újra kimegy, a serpenyőt észrevétlenül fölveszi s elrejti. Hazamenetkor a serpenyőt magával viszi. A ki aztán az ilyen burgonyából lop, egy évig a hideg fogja lelni.”4. 2 Lásd például: GYÜRKI 1967, LOVAG 1985, WOLF 1993 1 DARÓCZI-SZABÓ - TEREI 2011 4 GÖNCZI 1914, 609.
